Normális felőrlődni az anyaságban?

Én átérzem.

Fiam is 5 éves.

Ha nem szólok rá, nem fújja ki az orrát, ha szomjas addig hisztizik míg felcsesz agyilag és öntök neki. Pár példa. Ha valamit szeretnék tőle, könyörögnöm kell, majd büntetések, stb..

És ő a "kisebbik rossz". a 2,5 évesem meg maga a hisztéria. Na ő dacol igazán nálunk.

Ketten együtt kicsináltak idegileg rendesen. Rengetegszer bőgök, szívem szerint sokszor haza se mennék a munkából, mert tudom mi vár.

Férjem ha szól, azt persze ha nem is elsőre, de másodikra meghallják.

Szóval totál tudom milyen ez. Igaz tanácsot, tippet nem tudok adni, de együttérzést igen.

Igen, normális. Persze vannak itt szuperanyuk, akiknek rendes szófogadó gyereket dobott a gép, ők ezt nem értik.

Nekem 2 adhd-s gyerekem van. Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen nehéz a gyerekekkel.

3 éves korukig napi 3-4 órát aludtam. Ha nappal ébren voltak, mint a tornádó. Hiába kértem őket szépen, nem szépen, nem számított. Mindenkitől azt hallottam, hogy milyen rossz anya vagyok, milyen neveletlenek a gyerekeim. Ha a fiam ébren van, áll a bál. Mindenért.

Aztán jött a diagnózis, persze hiába tudja mindenki elméletben, hogy nem nevelési hiba, gyakorlatban valahogy nem jut el az emberek agyáig. Még a pszichológus is folyton mindig mindenért engem okolt, bár sok okosat nem tudott mondani, hogy hogyan kéne, csak azt, hogy én rosszul csinálom.

Aztán megszületett a húgom kislánya. Csecsemőként evett-aludt. Később ha mondtad, hogy ne csináld, hát nem csinálta. Kértél tőle valamit, azt mondta: igen anyu. Tátott szájjal lestem, hogy ilyen gyerek létezik? Na, őt én is szépen tudnám nevelni.

Próbálj meg valahogy feltöltődni, segítséget kérni, akár fizetős babysittert fogadni. Én már túl vagyok egy daganatos betegségen. Ki tudja van-e hozzá köze.

Számomra sértő, amikor pejoratív értelemben leszuperanyuznak, mert én tudok a gyereknek parancsolni, fel tudom állítani a határokat és következetes vagyok. Én büszke vagyok rá, hogy nem kell szégyenkeznem a gyerekem miatt, hogy be tudok ülni vele egy étterembe, mert nem ordítozik, nem döntöget. Tud köszönni, tud megköszönni, empatikus az embertársaival, nem kell kiszolgálnom abban, amiket már tud, mert önállóságra nevelem. Ha nem neveltem volna, akkor valószínűleg nem lettem volna "szuperanyu".

Ez a dolog azt igényli, hogy a gyerek szülője legyen mentálisan érett, ép a gyerekneveléshez. És itt most nem arra gondolok, hogy ne legyen skizó, vagy önvagdosó, hanem szimplán arra, hogy a komplexusait, önbizalmát rendezze, mielőtt gyereket vállal. Mert ha nem teszi, az visszaütközik a gyereknevelésben.

7-es, kölcsönadnám egy hétre neked a barátnőm autista gyerekét, megnézném, hogy hogyan neveled arra, hogy köszönni, meg viselkedni kell. Igen, szuperanyu vagy, pejoratív értelemben, mert azt hiszed, hogy ez az egész a te érdemed. Részben. Másik részben meg simulékony gyermeket dobott neked a gép.

Én ha azt látom, hogy egy gyerek visítozik a boltban, hogy anyu vedd meg nekem ezt is meg azt is, akkor nem ítélkezem. Sokan meg megjegyzéseket tesznek, hogy na, nem tudta megnevelni, meg kéne neki egy-két pofon stb. Szerintem ez a cikibb, nem a hisztiző gyerek.

Igen, az én érdemem, sajnálom, ha fáj az igazság. A mártírság sose volt az én asztalom, én mindig előbb cselekedtem, mint bőgtem volna. Autista gyerek nem egy kategória, nem is beteg gyerekről volt szó.

Az én gyerekem csak egyszer visítozott a boltban. Kivittem, az üzlet előtt megmondtam neki, hogy vagy viselkedik és visszamegyünk, vagy hazamegyünk. Nem értem, ezen a megoldáson mi agyérműtét egy anyának.

7-es parancsolni?

Ez jó.

Akkor könnyen kezelhető a gyereked ennyi. Szerencsére nekem is azok. De barátnőm pl, na ő rossz lapot húzott. Élőben láttam, hogy hiába határozott stb ami az én gyerekeimnél működik az övénél nem. 5 éves fia van, dacol mindennel és mindenkivel. Apjának "jár" a pihenés őt békén kell hagyni, rá nem számíthat anyuka. Amúgy valszeg érzi a gyerek is, hogy nem klappol vmi otthon.