Amelyik kisgyerek rug, csap, marakodik, fejel, annal valami problema van, vagy a szulok mem szabnak neki hatarokat?

#20, a #14-ben leírt problémára: fölveszem a földről az ordító gyereket, ölbe veszem, megszeretgetem, akkor is, ha rúgkapál. Ha nem emelhetek, akkor csak mellé leguggolok. Halkan beszélve hozzá szavakkal összefoglalom a helyzetet és szavakkal megfogalmazom, amit érez ("látom, kiborultál, mert nem erre az ebédre számítottál. Sajnálom, hogy most rosszul érzed magad. Ha sikerül megnyugodnod, együtt kitalálunk valamilyen megoldást"). Ha szükséges, közben fél kézzel segítve vagy a páromat instruálva a többiek el tudnak kezdeni enni. Én még nem, így jártam, ez egy nagyon fontos nevelési szituáció, ami miatt ennyi áldozatot kell vállalnom, hogy csak később tudok enni. (Vagy ha nagyon kell, leteszem a még síró gyereket, elmagyarázva neki, hogy "most egy kicsit leteszlek, hogy enni tudjak adni az öcsédnek", vagy ha cukorbeteg vagyok és muszáj ennem, akkor én is eszem.)

És ha megnyugodott, akkor kitalálunk valami megoldást. Ehet vajas kenyeret, kitalálhatja ő a holnapi ebédet stb. De nem főznék neki aznap mást, maximum olyasmit, hogy pl. virslit megmikrózni, de mondjuk egy rántottát már nem.

Most erre csak egy szitut írok le, mindenki vonja le a következtetést.

3 éves gyerek, az oviban hazafelemenetelre készülve.

Anyuka nyávogva: Pistike vedd fel légyszi a cipőd.

Pistike természetesen le se tojja, futkározik. 3 perc mulva ül le, addig anya nézi szó nélkül.

Leül, anya elkezdi feladni rá a cipőt, közben Pistike izeg mozog. Egyik mozdulatánál kirántja a lábát anya kezéből, belerúgott a padba.

Azzal a lendülettel levert egy pofont anyának, odaordított egy: b+ ez fájt, majd még bele is rugott.

(Én köpni, nyelni nem tudtam, de magamban egy anyai fülest mar suhintottam volna).

Anyuka reakciója erre: bocsánat (lehajtott fejjel).

Szóval ennyit a nevelésről. És nem autista, nem beteg gyerekről van szó.

22#-es. Na igen...az ilyenekre gondoltam a 12#-es válaszomban. Itt megnéztem volna 21#-es sutyorgását ölelgetését a gyereknél,aki arcon csapott és beléd rúg mellé. Már bocs,de a te nevelésed persze nagyon szakszerű és megfontolt,nem zsigerből jön éppen,de mit csinálsz ha mást üt arcon,vagy ha tör zúz más házába? Esetleg ha 7 évesen is csinálja mondván ugy is max megölel anya? Őszintén kérdezem,hogy ilyenkor mit lép egy ilyen szülő.

Amúgy nálunk annak idején volt hogy olyan ebédre mentem haza,amit nem akartam aznap,nem kérdeztek meg előre. Konkrétan nagyon szegények voltunk,így emiatt főzte azt,de én akkor persze nem fogtam fel,levertem a nagy hisztit. Annyit mondott anyukám,sajnálja most ezt tudta,akkor marad ami a hűtőbe van vagy akkor nem eszek. Ha úgy érzem ki akarom dühöngeni magam,ott a szoba,ettől szeret ugyanúgy. Kihisztiztem magam,majd ettem jóízűen. Nem lettem lelki sérült,ellenben mindent is megeszek,megbecsülöm az olcsóbb ételt is. De nem ült le ölelgetni,miközbe ütöm rúgom... biztosított a szeretetéről.

Hát igen, én láttam az ölelgetés eredményét az Aldi-ban. További kemény rúgások anyuci sípcsontjára, farkasüvöltéssel kísérve.

#3 voltam

#24, 21-es vagyok. 3 éves gyerekről volt szó és arról, hogy a gyerek kiborult. Nem arról, hogy nincs kedve cipőt húzni, vagy hogy 7 évesen olyat tesz, amiről tudja, hogy nem szabad.

A példa helyzetben a gyerek is szenved. Nem kell megbüntetni, mert már maga a kiborulás kellően rossz élmény neki. Meg kell nyugtatni, igazából a lényeg, hogy ne öntsünk olajat a tűzre. Ha valójában manipulációval próbálkozik, színészkedés a kiborulás, akkor a tárgyalási kísérletre azonnal reagál.

De akkor ezekre a példákra is válaszolok. Az óvodai cipőhúzásnál, ha sietek, akkor még egyszer szólok határozottan ("azonnal gyere cipőt húzni"), ha nem hat, akkor megfogom és ráhúzom a cipőt. Nem fog fejberúgni, mert ügyesebb vagyok annál. Ha rúgkapál, többször határozottan rászólok. Ha véletlenül túlságosan megszorítom közben, akkor bocsánatot kérek ("sajnálom, nem akartak így megszorítani, de fognalak kellett, hogy felhúzhassuk a cipőt"). Ha nem sietek, akkor ezt közlöm, mikor nem jön ("nem akarsz még jönni? Rendben, szalagálhatsz még egy kicsit, nem sietünk"). Vagy: megállítom, magamra vonom a figyelmét, kapcsolatot teremtek ("élvezed a futkározást, ugye?") és utána mondom el, mit szeretnék ("még két kört futhatsz, utána indulnunk kell"). Kapcsolatteremtés után jobban hat a kérés is, nyilván helyzettől függ, hogy érdemes. Jelenleg is így járok el a kétévessel. Mondjuk egy beszélő háromévestől jobban elvárnám, hogy mondja ki, mit szeretne ("anya, hadd maradjunk még egy kicsit"), ezt az elvárást is kommunikálnám.

A hétéves már más kategória. Itt már hatnia kéne a nevelésnek, hogy tudja, hogy ezt nem szabad, és mivel a jó kötődés miatt fontos neki, hogy mit várok el, nem is teszi.

De mindenkinek lehet rossz napja, és egy hétéves még annyira nem fegyelmezett. Szóval ha mégis előfordul, akkor elnézést kérek a házigazdától, gyereket megfogom, félrevonom, megvárom míg megnyugszik, aztán megbeszéljük. Szükség esetén akár haza is viszem (attól függ, mi van a szokatlan viselkedés hátterében, pl. túlfáradt).

Igazából nem az a kritikus kérdés, hogy oldjuk meg a kritikus szituációkat, amíg a gyerek kicsi. Hanem hogy hogyan éred el, hogy mikor már nem te vagy az erősebb, hallgasson rád. Ez minden nevelési módszernél fölmerül.

A kötődő nevelés szerint a gyerek a természetes függő viszonyában kötődik a szülőhöz, és emiatt hallgat rá, fontos neki a szülő kívánsága, véleménye. Csak kicsinek még éretlen, nincs impulzus kontrollja. Ha neki a szaladgálással van tele a feje, nem hallja meg, mit mondasz, pláne nem tudja nem csinálni azt, ami eszébe jut. Egyrészt kapcsolatba kell vele kerülni, belépni az ő szituációjába (ezért szólok először hozzá a szaladgáláshoz). Másrészt meg kell őrizni a kapcsolat, kötődés épségét, mert nagyobb korában csak erre építhetünk.

28! Nem.

Nagyon mesterkélt az egész viszonyulásod a gyerekhez,gyerekneveléshez. Nem vagy spontán. Ez a magyarázás túl messze van a gyerektől. Túl tudományos.

Néha magyarázhatsz így,de mindig...