Így cselekednétek ti is?

Ki tudja?!

Más az elmélet és más a "gyakorlat".

Hülye kérdés.

Nem tudok úszni,de ugranék.

Aztán ha szerencsém van valaki ugrana utánam is,és mind a ketten megmenekulnenk.vagy legalább a gyerek...

Valószínűleg igen.

Azt tudom elképzelni még hogy a sokktól lefagyok, de szerintem anyaként az ember beletanul hogy cselekedni kell és nincs idő agyalni. Egy vad idegen gyerek múltkor a hinta elé szaladt és ösztönösen mozdultam utána. De anyának se kell lenni ahhoz hogy egy gyereken mindenáron segíteni akarjon valaki, hiszen ők a legkiszolgáltatottabbak. Pláne ha még érzelmi kapocs is van.

Úgyhogy valószínűleg ugranék akkor is, ha amúgy tudom hogy nem ér semmit.

Amúgy életmentõ lehet, ha mindenki szokásává teszi, hogy ha bármilyen okból hajóra száll, akkor körbenéz, és tudatosítja, hol lát mentôöveket.

Ugyanígy akárhol szállsz meg ismeretlen helyen, érdemes ellenôrizni merre van a legközelebbi vészkijárat. Egyszer láttam egy dokumentumfilmet egy balesetrôl, ahol tûz ütött ki egy utasszállító hajón. Elöntötte a füst a folyosót. Egy házaspár pont a folyosón volt, a férj a nôt, kezében a kisebb gyerekükkel elôreküldte, hogy menjen fel a fedélzetre. A férfi meg visszament a kabinjukba, mert ott aludt a másik gyerekük. A férfi kihozta a gyereket a kabinból és felvitte a fedélzetre, ahol aztán nem találta a feleségét. Mint kiderült, a nô a füstben eltévedsztette a fordulót a folyosón, így nem jutott ki, meghalt füstmérgezésben, a csecsemôvel együtt. A férfinek az volt a szerencséje, hogy korábban katonaságnál vagy hol dolgozott valami különleges egységnél, ezért ösztönössé vált számára, hogy új helyre érkezve mindig ellenôrzi és tudatosítja magában a kijáratok helyét.

Én értem, amit írsz, hogy túlélési szempontból semmi logika nincs abban, hogy utána ugorjon, de az anyai ösztön nem logikus.

Szerintem én is ugranék. Nem tudnék együtt élni azzal a tudattal, hogy tehettem volna valamit, akár csak 1 % eséllyel, de nem tettem.