Ha manapság mindenkinek nagyon szuper nevelési módszerei vannak,miért pont ugyanolyanok a gyerekek,mint régen?

Te nem látod a fától az erdőt. Leírtuk hogy ezek a nevelési módszerek bem azért alkalmazandóak hogy majd ettől a 8 évesek, hű de tisztelettudóak lesznek, és suttogva beszélnek majd.

A megnevezett nevelési módszerek a szülő-gyerek jó kapcsolatát alapozza meg.

Tehát nem ettől fogja tudni a társadalmi viselkedési formákat.

Viszont nem fog félni kérdezni, beszélni a szüleivel az érzésriről

Mert a kötődő és más, az érzelmi igényekre reagáló nevelési módszert teszed felelőssé, hogy szerinted a gyerekek köszönni sem tudnak.

Így nem ártana tisztázni, hogy számodra miből következik ez.

Egyébként én nem ezt tapasztalom azoknál, akik valóban jól és tudatosan használják ezeket a nevelési elveket. Ezért mondom, hogy akiket te látsz, azokat nem így nevelik. És ezért kértem, hogy definiáljuk, számodra mit jelentenek ezek a módszerek.

Én azt hiszem, értem mire gondol a kérdező, csak sokan kiforgattátok. Nyilván nem reprezentatív minta, de a munkámból adódóan nagyon sok gyereket látok, és belelátok a családi életükbe is valamilyen szinten, de én is azt tapasztalom, hogy a gyerekek nagyon szabadon vannak eresztve.

Az a generáció nevel most gyereket, akiket még tekintélyelvűen, esetleg verbális és/vagy fizikai bántalmazással próbáltak nevelni. Ezek a szülők most túlkompenzálnak, és mindent megengednek.

A másik amit én látok, hogy a szülők a baba születése előtt mindent elolvasnak arról, hogy mit kell csinálni egy babával, megismerik pl. a kötődő nevelést. Viszont később már nem foglalkoznak ezzel (talán kicsi gyerek mellett már nincs idejük/energiájuk szakirodalmat bújni?). Ennek az a vége sokszor, hogy a kötődő nevelést nagyobb gyerekeknél is úgy alkalmazzák, mint egy csecsemőnél. Lásd a sírni hagyás témája. Megtanulják, hogy a babát nem hagyjuk sírni (nagyon helyesen), de ha az 5 éves kezd hisztizni, akkor is sokszor megadják amit kér, mert hogy ne sírjon.

Azt is megfigyeltem, hogy sok szülő abszolút buborékban neveli a gyerekét, nem hagyja, hogy negatív élmények érjék, holott az is ugyanolyan fontos a lélektani fejlődés szempontjából, mint a sikerélmény. Természetesen nem traumatizálni kell a gyereket, de igenis szükség van rossz tapasztalatokra, mert abból is tanulnak. Pl. rendszerint azt látom a játszótéren, hogy ha két kisgyerek minimálisan összebalhézik a homokozólapáton, anyuka már ugrik, és intézkedik, holott a gyerek javára válna, ha megtanulná kezelni az ilyen helyzeteket (nyilván ha durvul a dolog, akkor közbe kell lépni természetesen). Ugyanez az iskolában, a szülő azonnal megy leb*szni a tanárt, ha a gyereke rosszabb jegyet kap, vagy ha valamelyik osztálytársa csúnyán néz rá. Középiskolásoknál már látszik ennek az eredménye: nagyon sok 15-16 éves teljesen életképtelen, mert anyuci mindent megcsinál helyette, de ha kicsit is sértve érzi magát, azt nem tudja normálisan kezelni, és azonnal támad (a tanárra, a boltosra, akárkire).

A fegyelmezés is hasonló probléma. Ugye itt a gyakorin is írják sokszor a pozitív fegyelmezést, meg hogy szeretettel fegyelmezzünk. Ez rendben is van, ha jól alkalmazzák. Egy példa a sok közül, amit tapasztaltam: 2 éves gyerek következesen borogatta ki a levest a földre ebéd közben. Az anyukája pedig kitartóan mondogatta megnyugtató, duruzsoló hangon, hogy "Anya ennek nem örül", "Anya szomorú, hogy kiborítottad" és hasonlók, közben minden egyes borogatás után készségesen törölgette fel a tányér leveseket. A gyerek ebből mit tanul? Azt, hogy nyugodtan lehet csinálni bármit, nincs következmény. Nem megverni, meg leordítani kell a gyereket, hanem határozottan közölni, hogy "ha még egyszer kiborítod, elpakolom, ennyi volt az ebéd", és következetesen tényleg el kell rakni, nem csak ígérgetni.

Plusz ezek a félszakmai Nők Lapja cikkek is rossz irányba terelik a dolgokat. Minden héten kijön egy Vekerdy-s cikk, amiben egy csomó csúsztatás van, mert a cikkíró nem tudja értelmezni a szakirodalmat. Pár napja szembejött megint az a cikk, amiben Vekerdytől idézik, hogy a boldog gyerek hangos és eleven, és a cikk azt próbálja sugallani, hogy a boldog gyerek üvöltve fetreng a boltban, holott Vekerdy egyáltalán nem erről beszélt.

TL;DR: a mai szülők közül sokan rosszul alkalmazzák a nevelési elveket, mert nem akarnak olyan traumákat okozni a gyereküknek, amik őket érték gyerekkorukban. Ez nem a "szuper nevelési módszerek" hibája, hanem a szülőké.

“Az anyukája pedig kitartóan mondogatta megnyugtató, duruzsoló hangon, hogy "Anya ennek nem örül", "Anya szomorú, hogy kiborítottad" és hasonlók, “

Ez NEM a pozitív fegyelmezés eszköze.

“azt tapasztalom, hogy a gyerekek nagyon szabadon vannak eresztve.”

Ez egyik fent említett módszernek sem a része.

Nem az “új”, “szuper módszerekkel” van a baj, hanem azzal hogy nulla tudatossággal, elvtelenül csinálják a szülők. Aki tudatosan használja valamelyik módszert, annak nem ilyen a gyereke, mint amit a kérdező leír.

Itt keverve van a szezon a fazonnal.

“Ez NEM a pozitív fegyelmezés eszköze”

Igen, pontosan erről írtam, hogy rosszul/tévesen alkalmazzák ezeket a módszereket, mert felületesen ismerik őket.

Hát én már az 1 évesem elől is elpakolom a kaját, ha elkezd bohóckodni.

Valamilyen szinten engedem neki, hogy turkáljon az ételben, ledobálja, de csak addig, amíg a pocakba is kerül valami. A játék az étellel is fontos tanulási eszköze a kicsiknek.

DE ha már csak a dobálásról, kenegetésről szól az egész, akkor elpakolunk.

Ahogy nő, úgy lesz fokozatosan tanítva, korlátozva, korának megfelelően.

Ez pl válaszkész nevelés.

Ha 2 évesen is hagyom, hogy kiburogassa a levest csak úgy, az már nem.