Egy általános iskolásnak ilyen szülői hozzáállás után el tud menni a kedve a tanulástól egy élere, vagy ez teljesen mással függ össze?

Jelenleg tizenegyedik osztályos vagyok és elkezdtem gondolkodni, hogy miért veszem rá magam olyan nehezen a tanulásra és arra jutottam, hogy ez szerintem általános iskolában ment ez félre, főképp a hatodik előtti időszakban. Amióta szülői "segítség" nélkül tanulok, azóta igyekszem a lehető legminimálisabb energiát befektetni a tanulásba, ami általános 7/8-ban elég volt bőven a kitünőre, itt gimiben meg állandó 4,2 közötti az átlagom. Általánosban kitűnő voltam végig egyébként.

Első két osztályban még nem éreztem annyira a gondokat, szerettem tanulni. Anyám egészen hatodik osztály végéig kikérdezte a házit, amit én évről évre egyre jobban utáltam. Hatodikra ez idáig fajult, csak így sokáig leestem a fejből kifelé, hátha akkor nem kérdezi ki a tananyagot, ami persze nem jött be abbanidőszakban sem akkor napközis voltam és délután a is a suliba voltam, így mindig estére lettem kész a tanulással. Ha ötösnél rosszabb jegyet kaptam mindig veszekedett velem, hogy ha így haladók meg fogok bukni, nem lesz belőlem semmi. Hétvégén mindig egy fix időben délelőtt tízkor neki kellett ülni a házinak. Én sokszor szerettem volna, hogy ez a fix idő ne tíz óra legyen, hanem ébredés után három órával, de anyám erre a kompromisszumra nem volt hajlandó, szóval volt olyan, hogy felkeltem kilenckor, és alig készültem el a reggeli rutinnal, már lehetett is tanulni. Aztán egy ilyen eset után másnap hatkor felébredtem, de akkor le lettem ültetve tízkor a tanulnivaló elé, és amikor mondtam, hogy dehát még nincs tíz óra, akkor anyám azzal jött, hogy már ébren vagyok három órája, el lehet kezdeni, aztán én mondtam, hogy dehát tegnap ez még nem így volt, ő meg kiabált velem, fel is pofoztott, ha jól emlékszem. Alsóban, ha éppen nem volt házi hétvégére, akkor ő elővett valami mesekönyvet, hogy gyakoroljuk az olvasást. Volt egy mese amiben valamiért szerepelt az a szó, hogy vér, én pedig nem akartam hangosan kimondani azt a szót, de ezt anyám nem értette meg, erősködött, hogy mondjam ki, és ebből ilyen két órás sírás lett, amiközben ő veszekedett velem, hogy hisztizek, meg ilyenek.. ha általánosban meg kellett valamit tanulni, akkor ő úgy vette, hogy azt szó szerint úgy kell pedig ahogy le van írva, pedig az esetek kilencven százalékában nem ez volt, és ahogy nem úgy mondtam ő beleszólt, hogy rosszul mondom, konkrétan rám kiabált. Nekem nem ment a szó szerint tanulás, így nehézségeim voltak a legrövidebb versekkel is, és szerintem ezt anyám kiabálós magatartása is tetézte. Egyszer túl sokáig elhúzódott a verstanulás, már többször próbáltam neki felmondani, mert ugye muszáj, addig nem csinálhatok semmi mást. Amikor magamnak mondtam fel akkor érdekes módon ment, csak anyától voltam stresszes. És már sok órája ment, hogy neki nem tudtam felmondani, végső elkeseredettségemben próbáltam húzni az időt, hogy sokszor elmegyek wc-re, sokszor iszok vizet, és akkor talán eltart annyi ideig, hogy akkor letesz anyám arról a gondolatról, ám ebből csak veszekedés lett, én sírtam, anyám eldugta a zsepit, elzárta a vizet a házban, bezárta a wc-t, hogy addig nem iszok, nem fújok orrot, nem megyek wcre, amíg fel nem mondtam neki azt a tetves verset. És ezek csak példák azok közül, amikre élénken emlékszem és csak a tanulással kapcsolatosak. (Aput azért nem említettem, mert ő anyámnak adott igazat, passzívan végignézte, vele más bajok voltak/vannak)

Anya szerint nekem hálásnak kellene lennem, amiért ő ennyire hozzájárult ahhoz, hogy kitűnő legyek általánosban, szerinte ez így volt rendjén. Én meg őszintén szólva emiatt és az egyéb nem említett dolgok miatt sokmindent érzek, de hogy hálát és köszönetet nem, az is biztos...

Szóval az anyáméhoz hasonló, és teljesen olyan jellegű szülői hozzáállás az káros a gyerek tanuláshoz való hozzáálásához? Vagy ez teljesen mással függ össze?