Mit tehetnék nagyon féltem a lányomat, de a hozzáállásomon nem tudok változtatni?

Borzasztóan komplikált eset a miénk.

Van egy nővérem, aki pont egy évvel idősebb nálam. Teljesen mások vagyunk, akár külsőleg, akár belsőleg. De igazából nem is ez a gond. A gond az, ahogyan ezt a család kezeli. Sajnos a kicsi korkülönbség miatt folyton úgy éreztem, hogy mi mindig valahogyan egyként voltunk kezelve. Például ha kaptunk valamit a nagyszülőktől, akkor az ugyanaz volt egészen nagy korunkig. Ők önkényesen kijelölték, hogy a nővérem kapja a rózsaszín dolgokat én meg a (legtöbbször) a lilát vagy amilyen más lányos színű volt az adott ajándék. De mindig UGYANAZ!

Ő sokkal nyugodtabb nálam, szeretett könyvet nézegetni már, amikor kicsik voltunk is, én a mai napig szinte gyűlölök. De ez soha senkit nem érdekelt, én is abból a sorozatból kaptam mindig. De még ez is elnézhető lenne. Viszont a különbségek egyre jobban kiütköztek rajtunk. A nővérem mindig nagyon tisztelettudó volt a szüleinkkel szemben (amiért egyébként tisztelem is), képes mindig most is úgy látni a dolgokat, hogy "minden rendben lesz", nem igazán megy bele a vitába, mert hiszi, hogy "majd megnyugszik és másként látja majd a dolgokat". Csodálom érte, mert én erre soha nem voltam képes. A szüleinkkel is állandó vitában voltam, szörnyű volt például ilyen szempontból a tinikorom. Ennek ellenére ki egyáltalán soha nem maradtam, mindig tudták hova megyek. A nővérem egyébként gyakrabban járt el otthonról.

Tanulmányainkat tekintve: elkezdte az egyetemet, de nem fejezte be, én befejeztem. Mindig én voltam a jobb tanuló, ő meg az, akinek segítség kellett. Mindig nekem mondták azt, hogy üljek le egyedül tanulni, mert nekem megy, ő meg az, aki segítségre szorul. Engem azért mert sokkal elevenebb voltam, szerettem minden rosszaságot, a szüleim szemében mindig én voltam a negatív példa. Ő túl jó volt, én meg túl rossz.

Ettől függetlenül tudom, hogy szeretnek a szüleim, egyszerűen néha úgy érzem, hogy őt sokkal jobban. Ezerszer hallottam anyánktól, hogy "Ő sohasem csinált ilyet... Neki nem kellett mondanom... Te miért nem érted meg?, stb..." Ja és ami bennem szörnyű nyomot hagyott például az, hogy a nővéremnek van egy "védjegye", a haja, ami valóban különleges európai nőknél. Egyébként a nővérem valóban gyönyörű nő, ezt sohasem tagadnám, de úgy gondolom, hogy én sem vagyok csúnya, én sokkal sportosabb vagyok, ő inkább az a "vékonyka" típus. Szóval, amikor kicsik voltunk, nála ez a "különlegesség" akkor jelentkezett. (kb 7-8 évesek voltunk). El volt ájulva tőle a család. Nekem semmi extra nem volt a hajammal, csak a színe. Egyik nap nekem megdicsérte a tanítónőm a hajamat, kiengedte az örökös copfból (anyánk nővéremnek engedte, hogy le legyen engedve, mert neki nem volt olyan hosszú, de nekem nem). Hazamentem és meséltem, hogy nekem azt mondták, hogy milyen különleges ez a szín. Erre közölte anyám, hogy kössem már fel, meg nézzek tükörbe mennyire szanaszét áll.

Érdekes, mert ettől függetlenül a testvéremmel nem veszekedtem az átlagosnál többet, bár azért ez volt vitatéma közöttünk.

Ezt le kellett írnom, mert lényeges. A "baj" ott kezdődik, hogy 3 hónap különbséggel szültünk. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok csak azért imádkoztam, hogy ne legyenek egy neműek. Erre természetesen lányokat szültünk. Az övé az idősebb. Már 2,5 évesek és úgy érzem megbolondulok. Most vele ugyanazt csinálja anyám, mint velünk. Pedig a nővérem lánya egyáltalán nem olyan angyalka, mint ő volt. Az a gond, hogy lassan attól tartok a nővérem lányára tekintek majd másként, pedig tudom, hogy egy tündér, de benne látom azt a személyt, aki mellett a lányom majd kevesebbnek kell, hogy érezze magát, úgy mint sokszor én is. Valószínűleg egy csoportba fognak majd járni például. Én nem akartam, de én választottam ki az ovit korábban, nem fogom azért átvinni egy rosszabba, mert anyánk rábeszélte arra a nővéremet is. Egyébként anya mind a kettőre ugyanúgy sokat szokott vigyázni, nincs az, hogy az enyémre kevesebbet. De már most mond olyanokat, hogy "add oda neki, mert látod, hogy mennyire szeretné!". Az enyém is 2,5 éves, ő is szeretné mondjuk azt a játékot, miért kell, hogy odaadja, ha egyszer nála van?

Mondtam már anyámnak, ő meg jön azzal, hogy ő pont ugyanúgy szereti őket, mint minket is...

Hogyan érjem el, hogy ne legyen ellenszenv benne az iránt a kislány iránt és hogy véletlenül se adjak ebből át a lányomnak? Mert ezt nem szeretném. A nővéremet sem akarom bántani. Én látom magamban azokat a tulajdonságokat, amiktől valamilyen szinten több vagyok, mint a nővérem és látom azokat is, amelyektől kevesebb vagyok, mint ő. Szerintem normális az önbecsülésem is. Egyébként azért sem szóltam, soha, sőt támogattam őket, ha véletlenül tudtam, hogy kellene valami nekik, mert nálunk azért rosszabbul állnak a nővéremék (nem a létminimum alatt élnek, csak rosszabbul, mint mi). Van, hogy annyira borúsan látom a dolgokat, hogy inkább megszakítanám az egész családdal a kapcsolatot. Persze aztán kitisztul a fejem és rájövök, hogy mennyire fontos a szeretet és hogy mennyire csodálatos környezetben nőttünk fel (minden megkaptunk, talán ezzel kompenzált anyám), és ettől függetlenül biztonságban érezhettük otthon magunkat, ezért pedig köszönet jár, tudom. De attól tartok bennem nagyon versengés lesz, mint mondjuk a lányomban. Nem mondom, hogy biztosan így lesz, de ettől nagyon félek. Nem akarom ezzel tönkretenni a lányokat vagy a kapcsolatukat. Ti mit javasolnátok nekem?

Köszönöm, ha volt idegetek végig olvasni!