Anyukám szerint ez a későbbiekben problémához vezet, én viszont nagyon boldog vagyok így, mit csináljak?

Kollégiumba egyedül vagyok egy szobába,amit én nagyon nagyon szeretek. Anyukám szerint ez nagyon rossz,hisz nem kell senkihez alkalmazkodnom. Szerinte felnőttként ebből nagy problémáim lesznek,és antiszociális leszek,nem fogok tudni dolgozni.

A történetben ez a legviccesebb,hogy soha nem voltak olyan barátaim,akikkel bandázni tudtam volna,szóval a barátaim a suliban voltak,ahol én élek,ott nincs velem egykorú lány,olyan igazi best friend. Testvérem sincs,szóval teljesen egyedül voltam,sok éven át. Mégis olyan lettem,aki egy közösség egyik fő építőeleme. Mindenki ismer,sok mindent rám bíztak mind a régi,mind az új osztályomban. A kollégiumban is ugyanígy vagyok,ott is az egyik fő ember vagyok,aki segít a szervezésbe,stb.

Bekerültem kollégiumba,egy csomó ember vesz körül,ennek hatására még talpra esettebb lettem,pedig mint mondtam,eddig sem volt vele bajom. A szobatársam idő közbe elment,mindenkinek ki alakult a saját kis csapata,én mindenhol már csak felesleg lennék,ezért beletörődtem,hogy a kollégium sem lesz 100%-ban happy. Boldog vagyok egyedül,mert legalább nem kell a veszekedésekben oldalt választanom,és hasonlók...

Amúgy nagyon sok emberrel jóban vagyok,4-5 ember van,akikkel rendszeresen töltöm az időmet. Annyi,hogy nem a szobatársaim.

Anyukám szerint az lenne a legjobb,ha beraknának egy másik szobába,ahol még van hely,viszont az nem szimpla alkalmazkodás lenne,hanem kész szenvedés. Én lennék ott a menekült,nekem lenne a legkisebb helyem,nem lenne annyi jogom,mint a többieknek,egyértelműen rosszul érezném magam.A dolgot még az is megnehezítené,hogy az a 4-5 kedvenckém mind más kialakult társaságból van,és nagyon sok rosszindulatúskodás van az emeletünkön a társaságok között,így ha beköltöznék Y-ékhoz,akkor nem beszélhetnék X-ékkel,ha nem akarnék Y-onéktól kiutasítást a szobából. Amíg volt szobatársam,addig is mindketten függetlenek voltunk,én független is maradtam,és annyira megszerettem ezeket az embereket,hogy senkiről nem akarok lemondani.

Az már csak a ráadás,hogy a 95% A iskolából van,én viszont B iskolából vagyok(+ egy másik lány,szóval 2en összesen),és mivel a mi iskolánk a jobb,alapból már sokan azért sem fogadnának szívesen a szobában,mert én B-ből jöttem.

Anyukámnak van igaza?? Hogy értessem meg vele,hogy így jól érzem magam,és a költözés nem csak sok szenvedést okozna,de teljesen tönkre vágna néhány kapcsolatomat?? Szerintem az a kompromisszum kötés,amit anyukám hiányol az életemből,az olyan dolog,hogy milyen hangosan lehet zenét hallgatni,milyen hangosan lehet éjszaka mászkálni,meddig éghet a villany,mikor szóljon reggel a telefonon az ébresztő,de nem az,hogy engem beraknak egy összeszokott társasághoz,és én a 7 napból 5 napig szenvedek mellettük,mert ők engem alapból kiutáltak.