Baj, ha nem akarok felnőni?

előző vagyok! elírtam! 4 helyett 14 XD

Úgy látom elég régi a bejegyzés, viszont könnybe lábadt a szemem az olvasása közben úgyhogy, érzelmektől túlcsordulva megosztom veled/veletek az én véleményemet is. 24 leszek pár hónap múlva... 18 évesen jöttem össze a párommal, akivel 2 év múlva-már egyetemistaként- össze is költöztünk a szomszédos városban. Iszonyúan boldog voltam, állandóan csak a közös kis fészkünkbe vágytam vissza, valahányszor hazamentünk hétvégén. Ez 3 évig így is volt, amikor aztán munkát kaptam (utolsó évemet tapostam a mesterszakon) és a párom is a szakmájában tudott elhelyezkedni. Szóval minden klappolt, nem csak mi szerintünk, de a szülők szerint is, így vettek nekünk egy lakást....és itt jött az első bibi. Ugyanis a felújítás során elég sokszor előfordult, hogy nem tudtunk hazautazni,sőt...az volt a ritka amikor sikerült hazalátogatni. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire hiányzik a családi ház, a saját szobám, a szüleim, a tesóm, hogy gyerekként bánjanak velem, és ne kelljen azon rágódnom, hogy ha rossz színű csempét választok, akkor az az én felelősségem lesz, és nem lesz senki, aki kijavítsa, vagy megvigasztaljon. Szóval úrrá lett rajtam a pánik és a honvágy, de ennek a legrosszabb fajta keveréke, ami némán fojtogatja az embert és egyszer csak robban. Egy ilyen pakolászós nap alkalmával sírógörcs formájában tört ki belőlem,és minden ezzel járó fájdalmamat a páromra zúdítottam. Alig bírtam kimondani a szavakat a könnyeimtől. Csak azt kiabáltam, hogy én még gyerek akarok lenni, és rohangálni akarok a fűben, és nyáron fára mászni, és a fülledt délutánokon mezítláb rohangálni a homokban,és még nem akarok gyereket mert irigyelném, hogy élete legjobb szakasza csak most kezdődik el. És hiányoznak a szüleim, és csak arra tudok gondolni, hogy nekik hogy fájhat hogy végleg elköltöztem, hogy már nem vagyok gyerek, hogy életüknek egy korszaka lezárult......szóval ezek, és ehhez hasonló mondatok hagyták el a számat...és a lelkemet. A párom végig fogta a kezem és csak hallgatott, mikor pedig befejeztem annyit mondott, hogy ez természetes. Nagyon meglepődtem. Majdnem egy órán át beszélgettünk a dobozok között az előszobában ücsörögve, de megérte. Mert rájöttem, hogy a felnőtté válás leválással jár, ahol valami változik, egy picit sérül, de nem múlik el soha. Mindig is én leszek anyukám pici lánya, ezt soha senki nem veheti el tőlem, sem idő sem távolság. Tudom, hogy a régi családi fészek ajtaja mindig nyitva áll előttem, és mindig ugyan onnan folytatjuk majd a kávé fölött eltöltött beszélgetéseket ahol abbahagytuk. Mindig megfogja simogatni anyukám az arcom,mert a gondoskodás nem csak a 18. életévedig tart, és mindig ott lesz mellettem, ha baj van. Ami pedig a legfontosabb.....most babát várok:) És tudom, hogy ha megszületik, újra gyerek lehetek...mert meg kell tanítanom játszani, amellett, hogy nevelem és vigyázok rá. Velem is játszott anya a fűben, építettünk együtt homokvárat, és lentről figyelt, ha fára másztam. Ő is végig élte velem a legszebb emlékeket, és én is végig fogom az én picimmel :)) Szóval megértelek! Mivel ezt a bejegyzést 2009-ben írtad, már lehet, hogy teljesen másképp gondolkodsz és sok minden átalakult a fejedben. De remélem, egy valami ugyan az maradt: hogy nem felejtettél el gyereknek lenni.... :)

Én most leszek harmadéves egyetemista, és nekem is ez jutott eszembe. :(

Úhh most 22 vagy 😦😐

Annyira örülök hogy megtaláltam ezt a kérdést, mert most nagyon szükségem volt ezekre a válaszokra, szóval köszönöm :) most lettem 16 éves 2020. december 23án, és borzasztóan érzem magam. A szülinapom óta folyton szorongok és sírok minden éjjel hogy mennyire nem akarok felnőni, mert én még nem állok készen arra hogy egyetemre menjek vizsgákat írjak legyen egy munkám egy családom és jó életem legyen. Nagyon sokszor gondolkodtam az öngyilkosságon, hogy nekem nem is kéne felnőni mert csak egy ember selejt leszek aki soha nem fog elérni semmit az életében azért mert nem tudok semmit se elfogadni, feldolgozni és haladni vele. Nem vagyok a legjobb tanuló, most vagyok 10.es és az online oktatás kikészített, mivel itthon nem tudok tanulni egyszerűen nem vesz rá semmi arra hogy kinyissak egy könyvet és tanuljak. Nem látok magam előtt egy jövő képet ahogy elhelyezkedtem a szakmámban, ahogy saját házam lesz, családom. Mindenki körülöttem életvidám és hevesen tanul hogy az lehessen ami lenni akar, jól érzik magukat emellett buliznak, cigiznek, baráti társaságokkal iszogatnak, én most már 16 évesen még életemben nem ittam, és cigit se fogtam a kezemben, egy buliban nem voltam soha, és ezért máshogy néznek rám a kortársaim. Én amióta az eszemet tudom itthon vagyok, gépezek hajnalokig, inkább online barátkozok. De egyszer úgyis rá kell jönnöm hogy amit csinálok az nem vezet sehova mert így nem lesz belőlem semmi és senki. Köszönöm mégegyszer válasz írok hogy elmondtátok a személyes történeteiteket, remélem azóta már boldog és sikeres életetek van :))

Én 26 éves lány vagyok, és én sem akarok felnőni... pedig dolgoztam már pár helyen, de annyiszor sírógörcs tör rám, hogy kisgyerekként milyen jó volt, mintha folyamatosan be lennék tépve, vagy nem is tudom leírni azt az érzést... néha pár pillanatra mikor becsukom a szemem és visszagondolok, annyira nyugodt érzés tör rám, bár homályos, de még is boldog, és önfeledt... és gondtalan... amikor semmi gondod sincs, csak jól érzed magad, amikor hallod a felnőttektől, hogy "munka", "számla", "depresszió", "étel", stb... neked fogalmad sincs mi a fenéről beszélnek, csak ülsz ott a szőnyegen és játszol valami játékkal, és boldog vagy, és még az idő múlását sem érzékeled... tényleg ezt az érzést felnőttkorban már csak szerekkel kapod vissza, és azzal se mindig... én már tényleg azon gondolkodom, hogy ha még megvannak a játékaim, akkor előkeresem őket, leülök a szőnyegre, és azokkal fogok játszani... közben halkan szólnak azok a zenék amiket akkor hallottam... annyira visszamennék...