Mi a baj velem, miért nem vagyok "normális"?

Az érzéseimet nem tudom kezelni, az egyik pillanatban mosolygok, jó érzésem van a másikban meg már sírok, fájdalmat akarok érezni, üvölteni. De nagyon gyorsan váltakoznak ezek az érzések, lehetne a kamaszkorra fogni, de ennyire heves lenne az egész? Ennyire fojtogató lenne az ok nélküli lelki teher? Szédülök, hányingerem van ilyenkor, és egy kis hang a fejemben egyfolytában bánt engem... utálom magam... utálok egyedül lenni, mert akkor egyre rosszabb... sokszor már úgy vagyok vele, hogy ettől csak a halál fog megszabadítani. Sajnos az emberi kapcsolataimat sem mindig úgy élem meg ahogyan kellene. Képes vagyok gyűlölni és imádni valakit egyszerre. Mintha kést forgatnának a szívemben. Próbálom ezt nem kimutatni, mert nagyon nem szeretném ha valamelyik barátom ezért meggyűlölne.. azt nem lennék képes elviselni, mert tudom, hogy szeretnek, de sokszor úgyérzem hogy nem és csak felesleg vagyok nekik, örülnének hogyha eltűnnék. Máskor meg az ellenkezőjét, hogy nagyon fontos vagyok nekik. Saját magamat szintén ennyire vegyes érzelmekkel kezelem. Gyűlölöm magam, igen. Sokszor egy senki, k*rvának tartom magam... folyton szükségem van arra, hogy megerősítsenek mások... hogy azt mondják ügyes vagyok, jó vagyok stb...de ez kb. tart 5percig... gondoltam már arra, hogy az összes kedves szót felírom egy füzetbe, és amikor újra ebszél hozzám az a belső hang aki önutálatra buzdít akkor előveszem és olvasgatom... hátha jobb lesz tőle a kedvem. Amúgy festek, rajzolok... sokszor csak akkor érzem magam szabadnak amikor elmerülök ebben a tevékenységben, de néha nem bírok, csak tépdesem a papírokat meg a rajzaimat. Félek magamtól...