Kamaszok jár/járt valaki pszichológushoz/pszichiáterhez?

Én jártam sokáig. Gondjaim voltak iskolában (a mai napig vannak), nem tudtam beilleszkedni, nem beszéltem, nem tudtam viselkedni. Kiderült, hogy Asperger-szindrómám van.

Egy ideig gyógyszereket szedtem, de abbahagytam, mert nem éreztem, hogy szükségem lenne rá.

Én jártam, igen. Engem nagyon sokat csúfoltak az iskolában és ez teljesen elvette az önbizalmam.

Ma már annyi önbizalmam van, hogy ha valaki megbánt, akkor az tuti, hogy nem marad szárazon.

Ha velem egy tanár bunkó, vagy idiótán viselkedik, akkor én is bunkó vagyok vele, mert amit én kapok azt ő is megkapja. :) Ez magánvélemény, de ez van.

Nagyon sokat segít a pszichológus, hidd el. :)

Fél évig jártam, de csak a problémás éveim utolsó felében, amikor már talán nem is lett volna rá szükségem... amikor öngyilkossággal próbálkoztam, és komolyabb bajaim voltak, akkor teljesen magam voltam.

Lényegében ezzel, a magányosság érzésével, összetört szívvel, meg amiatt jártam, hogy minden közösségben piszkáltak, amiért más vagyok, mint ők. Most már rendben vagyok, segített talpra állni, mert meggyorsította. De tényleg belátom, hogyha hamarabb elmegyek, akkor nagyon sok hülyeséget megspóroltam volna magamnak.

Szia!:)

Előre szólok, hosszú válasz lesz, de remélem, segít!

Ha nem, akkor bocsánat, de olyan jól esik leírni...

Én már oviban sem tudtam beilleszkedni, de még az otthoni gyerekekkel se mindig mentem játszani...

Olyan igazi Maugli-gyerek voltam, legyenek állatok meg természet és akkor jól vagyok.

Tegyenek be egy szobába sok emberrel, és kiakadok.

Szép voltam kislányként, aztán elemiben elhíztam, 16 éves koromig mindig volt rajtam +10 kiló...

Csúfoltak.

Nem voltam se szép, se menő, viszont klasszikus zenét játszottam, művészfilmeket néztem és olvastam.

Szerintem anyám kicsit túlzásba vitte a nagy kiművelésemet, mert az ő szemében egy vígjáték már felesleges "limonádénak" számított.

(Anyukám elképesztően dagadt mellesleg.)

Szóval én így vészeltem át az iskolát...

Önbizalom 0, egész évben a klarinéttábort vártam - nem mintha ott jobban be tudtam volna illeszkedni a gyerekek közé, de a tanáraimmal imádtam lenni.

Senkinek nem tűnt fel, hogy gáz van a szocializációmmal.

14-15 éves koromban kezdtem kinyílni, beérett a sok művészfilm gyümölcse, menő lett, hogy van véleményem a dolgokról, így lett pár barátom, a zenének hála egy kis önbizalmam...

(A színpad segített a túlélésben, amikor játszottam és láttam, hogy tetszik az embereknek, paradox módon magamban röhögtem rajtuk...)

Na, de a nagy megmondásokkal együtt jött a szorongás is.

Ez odáig fajult, hogy nem tudtam felülni a volánra és bemenni a városba, mert a 4/6-on már hánytam és remegtem - de nem tudtam pontosan, mitől.

Még ekkor sem szúrta ki senkinek a szemét, hogy itt gáz van...

Amikor már az óráról is kimenekültem a mosdóba és sírva telefonáltam, hogy vigyenek haza, magántanuló lettem a gimi utolsó 2 évére és sok Feldmárt olvastam. Csak autóval jártam be a zenekari próbákra és a zeneórákra a suliba.

Az utolsó évben kitagadtak otthonról, verni kezdett az anyám, de amit szóban mondott, az jobban fájt, ezt nem részletezném, egy alkoholista informatikusnál kötöttem ki, majd deal.rként folytattam pályafutásomat.

A sok otthoni baj miatt esélyem sem volt pánikolni, túlélésre játszottam.

Akkor kezdtem füvezni, durván pasizni - hogy legyen mit ennem és hol aludnom, miután a főbérlőm megpróbált megerőszakolni...

Lett egy kutyám is. (ez fontos pont a sztoriban.)

Bekerültem egy jazziskolába, a kutya miatt hazaköltöztem.

A jazzsuliban én voltam a fűistennő, ganjamama, akivel menő jóban lenni, stb...

Marha jó érzés volt, hogy végre ennyire sok barátom van...

De a fű (ami kezdetben segített ellazulni és elfogadni magam) hosszú távon nem volt jó döntés, na meg a mennyiség sem mindegy, én napi használó voltam.

Jött más is...

hagyjuk.

Szóval egy jazztáborban, ahol csupa pozitív megerősítést kaptam a zene terén, valamiért rosszul lettem.

és éreztem, hogy ez most nagyon nem okés.

Ezt a részt ha nem baj, kihagyom, mert nem jó visszaemlékezni rá.

Azonnal hazamentem a táborból, 1 hétig nem ettem, aztán csak csokit, másra rá sem tudtam nézni, fizikai bajom nem volt...

Jött a pszichiáter.

Generalizált szorongás.

Hajszálon függött, hogy megőrülök-e.

A fű megváltoztatta az agyam kémiáját, és hát az élettörténetem sem volt egyszerű. (És ti a lájtos verziót olvashatjátok.)

Olyan pánikrohamaim voltak, hogy kínomban kúsztam a földön.

Na, a gyógyszer szép lassan hatni kezdett, én a ház felújításával és kutyázással foglaltam el magam. (4 fősre bővült a falkám.)

Nem tudtam zenélni, úgy éreztem, megőrülök a hangoktól.

Így nem mehettem vissza ősztől a jazzkonziba...

A probléma akkor oldódott meg, amikor egy könyv hátoldalán megláttam a feliratot: XY etológus.

Etológus?? Az meg mi?

Nos, kiderült, hogy az etológus az az ember, aki a hátralévő életemben bármi áron, de lenni szeretnék, leszek!

Kicsit durva volt ez a váltás, és a pszichiáterem (egyébként egy tündér bájos nő, akinek örök életemben hálás leszek) nem támogatta a változtatásokat, de csak úgy lett, ahogy van:

Otthagytam a konzit, és az ELTE biológia előkészítőjére járok, hogy földrajzból és biológiából emelt szintű érettségit tegyek és bejuthassak a biológiára, ahonnan egyenes út vezet az etológiához...

Közben pedig megismertem a tükörmódszert, és minden vágyam, hogy egy ilyen kutyaiskolában kiképző legyek.

Még pár hónap, és abbahagyhatom a gyógyszerek szedését...

Nemrég találkoztam először a jazziskolás barátaimmal, nagyon ideges voltam, hogy már unalmas leszek meg ilyesmi...

Jobban szeretnek, mint valaha, ők is abbahagyták a drogozást, csak olyan helyre megyünk a kedvemért, ahol füst sincs, és nem csak alkoholt árulnak...:)

Örülnek, hogy ugyanolyan hülyén röhögök mint rég, de azt mondják, így sokkal jobb fej vagyok és még viccesebb is...

Hát, nem tudom leírni, mennyire jól esett, amikor ezt mondták...:)

Még mindig rám jön néha egy kis szorongás, de ez egyáltalán nem olyan erős, tudom uralni magam...

Egyszer ez is el fog múlni.

(És most kezdtem pszichológushoz is járni, hogy amit a gyógyszerek a felszínen elrendeztek, azt most tegyük rendbe mélyebben is...)

Most minden nagyon jó irányba halad, bár egy gyógyszertől 10 kilóval több vagyok a tökéletes súlyomnál, de már dolgozom az ügyön. - bár bevallom, ez néha elkeserít, de elég kis ár a szellemi épségemért cserébe.:)

Sokszor voltam - és biztosan leszek is még - olyan helyzetben, hogy azt éreztem, innen nincs kiút, örökre ebben az állapotomban maradok.

Ez nagyon ijesztő gondolat tud lenni.

De egyet megjegyeztem:

Minden, ami van, egyszer elmúlik.

Szabad megtudnom, miért tetted fel a kérdést?

Talán tudnék adni pár tanácsot...

Ja, és nem elhanyagolandó, hogy mivel félek az erős nyugtatót bevenni (vagyis szeptemberben még féltem), ezért pszichiáteri papírral, az egyetem beleegyezésével az egyik kutyámmal járhatok az előkészítőre:D

(Mert a kutya jelenléte lenyugtat. Tudom, hogy akkor nem pánikolhatok, mert milyen példát mutatnék a kutyámnak, egy falkavezér ilyet nem csinál...)

Én járok pszichológushoz olyan 4 hónapja. Azért kezdtem el járni, mert az iskolában rengeteget cikiztek, sőt cikiznek a mai napig, teljesen ki voltam/vagyok közösítve, volt, hogy tanárok is megaláztak, egyáltalán nem voltak barátaim, teljesen össze voltam törve lelkileg. Ez akkor volt, amikor új suliba mentem, és persze ezek miatt a piszkálódások miatt depressziós lettem, nullává vált az önbizalmam, szorongtam, üldözési mániám is volt egy időben, teljesen le voltam törve, meg minden, ami egy ilyen élethelyzetnek következménye lehet... Holott kicsit rájöttem a dolgokra, találtam pár barátot, a személyiségem teljesen megváltozott és azért fordultam pszichológushoz, hogy ismét az a vidám, optimista, egészséges lelkivilágú lány legyek.

Eddig érzem, hogy nagyon sokat segített. 4 év alatt történt ez a károsodás, úgyhogy nem kis idő rendbehozni, de azt talán kijelenthetem, hogy a sebek egy része beforrt. :)

Utolsó vagyok. Amikor gondolkoztam a pszichológuson még anno, én is feltettem egy kérdést, hátha ez is segíthet neked:

http://www.gyakorikerdesek.hu/gyerekvallalas-neveles__kamasz..

Nekem még most is kéne járni:D

Legelőször 7-8 évesen jártam 1-2 évig, mert alvajáró voltam és elég agresszív és félelmetes voltam:| nem tudtak lefogni a szüleim csak kiabáltam és szörnyeket láttam mindenhol..a lépcsőröl is leestem egy párszor..:|| de szerencsére, ahogy egyre nagyobb lettem elmúlt :D és a pszichológus azt mondta, hogy így dolgoztam fel az aznap történteket velem.

12-13 évesen is jártam, mert féltem attól, hogy elveszítem a családomat, és féltem a széltől is.. kiderült, hogy katasztrófa félelmem van:||

De sajnos 1 évre rá, amikor már kigyógyultam elváltak a szüleim, apum elkezdett inni, anyum pedig pasizni így ugyan ott tartok..

most 14 éves vagyok és a barátaim meg az osztályfőnököm tart egyben:)