Nincs senkim, akinek elmondhatnám örömömet, bánatomat (? )

14 éves lány vagyok, és nem igazán vannak barátaim. Lehet, hogy beképzelten hangzik, de sosem jöttem ki a velem egykorúakkal.

Anyával nagyon rossz a kapcsolatom, és apával sem olyan, hogy bármilyen lelki dolgomat elmondjam neki. Soha senkim nem volt, akinek elmondhatnám, ha éppen szerelmes vagyok, vagy ha megbántott valaki, vagy hogy mikor mi történik velem. Pedig olyan jó lenne valaki, akiben megbízok, és elmondhatnék neki bármit. Mindig csak magamban agyalok a dolgokon, ahelyett, hogy kiadnám magamból, amit ki kellene adnom. :)

Mit tegyek? Folytassam tovább ezt a "magányos-farkas" életmódot?

Ismerkedni nem tudok, nem vagyok beszédes típus. Sosem mernék odamenni valakihez, hogy "na ismerkedjünk meg."