Tetszik nektek ez a történet/novella?

Leselkedő halál

Olyan szépnek láttam a színeket, a virágokat, de most minden fekete-fehér. Mert egy napon, olyan történt, amiről most is csak azt szeretném gondolni, hogy egy álom volt, de nem lehet.

Egy szép délután kezdődött minden. A nap ragyogott az égbolton, a madarak daloltak, és a hangjuk az egész világot betöltötte. Ezen a napon nagyapámhoz igyekeztem, mert a halál fenyegette. Amikor odaértem, arca falfehér volt, beszéde tagolt. Egy szót kimondani neki, olyan gyötrelem volt, mintha kést szúrtak volna a mellkasába. Ennek láttán én kis naiv gyermek úgy gondoltam, hogy tegnap sokkal rosszabbul volt, és reméltem, hogy kis idő után nehezen, de még felépülhet, és újból látom pirospozsgás arcát. Egész nap ott voltam az ágya mellett, és meséltem neki. Arról, hogyha felépül, milyen sok időt fogunk együtt eltölteni.

- Horgászni, úszni megyünk, focizunk és veszünk egy kiskutyát is, hogy ne legyél egyedül. Rendben nagyapa?- kérdeztem, és boldogan tovább csacsogtam.

Ő csak mosolygott, és hallgatott engem. Nem vágott bele abba, amit mondtam, nem is siettetett, csak türelmesen figyelt. Már órák óta csak beszéltem, amikor észrevettem, hogy a kedves nagyapám elaludt. Éppen indulni készültem, amikor gyenge kezével megragadta a kezemet, és halkan pár szót suttogott:

- Hívd ide a nagybátyádat!

- Rendben nagyapa. Addig te pihenjél. Kérlek, ne erőltesd meg magadat annyira!

Örömmel futottam nagybácsikámért, mert ha a nagyapa hívatja, akkor biztosan beszélni akar vele. Jót tesz neki majd egy kis beszélgetés- gondoltam.

- Nagybácsikám- mondtam izgatottan, amikor megláttam őt ott állni az ablak előtt- a nagyapa azt mondta, hogy küldjelek be hozzá.

Ekkor elváltozott az arca. Nem is tudom, hogy öröm volt az vagy valami más, de az biztos, hogy valami jót kell közölnie a nagyapámnak, hisz nem szokott semmiségek miatt valakit hívatni a szobájába. Bácsikám, akit mindig is nagyon szerettem azonnal besietett abba a helyiségbe, ahol falfehér ábrázatú kedves, öreg apja feküdt.

- Most jobb, ha nem leszel itt- mondták mindketten szinte egyszerre.

- Miért?- kérdeztem kíváncsian, mintha a világ legnagyobb titkáról érdeklődtem volna.

- Azért, mert most a nagyapádnak egy kis pihenés kell, és most felnőttes dolgokról fogunk beszélgetni, ami téged nem érdekelne. Menjél, játsszál kint az udvaron- mondta bácsikám komoly arccal, amit észre se vettem, mert annyira csalódott voltam, hogy a kérdésemre ily választ kaptam.

Bólintottam, és egy szót sem szólva megfordultam, és kimentem a szobából az udvarra. Hadd beszélgessenek felnőttes dolgokról, amiket nem értek, és nem is szeretek.

Én a mese világát szerettem, és nagyapa biztos szólna, ha dühös sárkányokról vagy a daliás hercegekről társalognának, mert ebből a beszélgetésből a kis unokát nem lehet kihagyni. Kint az udvaron ráültem a hintára, és néztem a felhőket. Olyan gyönyörűek voltak és érdekesek. Az egyik egy tündérhez hasonlított. Azon elmélkedtem, hogy talán megkérhetném őt, hogy hamar gyógyítsa meg a nagyapámat, ha már Csipkerózsikát megmentette, akkor mást is meg fog tudni gyógyítani.

Akkor a papám újra olyan jókedvű lenne, mint régen. Nagyon jó volt vele, mielőtt megbetegedett. Igaz nehéz volt neki egy kis gyereket felnevelni, miután meghaltak a szüleim, de neki sikerült. Mi mindent együtt csináltunk. Segített a tanulásban, ha nem tudtam valamit, megtanított biciklizni, és ő vette az első könyvemet. Annyira elmélyültem a gondolataimban, hogy csak akkor láttam, hogy mennyire eltelt az idő, amikor a lemenő nap fénysugara megsimogatta bágyadt arcomat. Amikor megláttam, hogy nemsokára lemegy a fénykorong az égről, azonnal lepattantam a hintáról, de valami fájdalom belém nyílalt. A szívem kezdett összehúzódni, mintha össze akarna szorulni, a fejem lüktetett, elkezdtem szédülni, szörnyű érzés volt. Egyszerre minden elsötétült, és amit utoljára magam előtt láttam, az a nagyapám arca volt, miközben rám mosolygott, és ezután elvesztettem az eszméletemet. Amikor kinyitottam a szememet, semmit sem láttam, akkora volt a sötétség.

Hirtelen nagy fényesség lett, és egy ember közeledett felém. El akartam futni, de olyan nyugodtságot éreztem a lelkemben, hogy maradtam. A nagy fényesség egyszerre betöltötte az egész sötét helyet, és ekkor láttam, hogy nagyapám ott áll előttem fehér ruhába öltözve.

- Annyira örülök, hogy már jobban vagy. Nagyapa, tudod azt, hogy hol vagyunk?

- Igen.

- Akkor mondd meg, légy szíves!

- A mennyország és a pokol között- mondta komoly arccal.

- Nem, az nem lehet- hitetlenkedtem. – Akkor most a Föld felett lebegünk?

- Igen, pontosabban a temető fölött.

- Nagypapa, miért jöttünk ide, és mi, hogy tudunk lebegni?

- Azért kedves kis unokám, mert meghaltam, és te is nemsokára meghalsz.

- Az lehetetlen- mondtam és már a sírás környékezett.

- Figyelj rám, amikor kimentél a szobámból, és kettesben maradtunk a nagybácsikáddal, elmondtam neki, hogy az orvos szerint csak pár napom van már hátra Mivel gazdag vagyok, és ő az egyetlen fiam, ezért azt hitte, hogy rá fogom hagyni a vagyonomat. Azonban hatalmasat csalódott, mert én a végrendeletemben mindent rád hagytam. Dühöngeni kezdett, hogy nem lehetek ilyen ostoba, hogy mindent egy kisgyerekre hagyok, és így ő földönfutó lesz. Hirtelen megragadta a nyakamat, és addig fojtogatott, ameddig meg nem haltam.

- Ez szörnyű, de én, miért vagyok itt?

- Azért, mert amikor a bácsikád meglátta, hogy kint az udvaron eszméletlenül fekszel, úgy gondolta, hogy meghaltál, ezért megfogott és elhozott a temetőbe, hogy elásson. Unokám, még nincs késő ahhoz, hogy felkelj és elmenekülj onnan.

- Nagyapa én nem akarok nélküled élni, ki fog velem lenni? Mi lesz, ha jó jegyet kapok az iskolában, kinek fogom elmondani? Nem akarok visszamenni. Inkább itt maradok veled.

- Kis unokám, nem lehet. Vissza kell menned!

- Nem!- tiltakoztam, és a szemem könnybe lábadt.–Akkor tudod mit, gyere velem vissza, jó?

- Nem lehet. Én már meghaltam, de te még nem.

- Nem akarok nélküled élni- szorosan átkaroltam, és reméltem, hogy nem fog tovább erőszakoskodni, hogy menjek vissza.

Abban reménykedtem, hogy belátja, hogy őneki is velem kell jönnie. Azonban nem ez történt. Megpuszilta a homlokom.

- Légy jó, és legyél boldog- suttogta a fülembe.

- Én midig jó vagyok, hisz tudod- mondtam, miközben úgy zokogtam, hogy talán nem is értette, mit mondtam.

Egyre távolodott. A fény is elmúlt, és megint visszajött a sötétség. Hirtelen éreztem, hogy zuhanni kezdek, és egyszer csak valami motyogást hallottam. Nem értettem, hogy mi az, de tudtam, hogy menekülnöm kell. Kinyitottam a szememet, és felettem a bácsikám állt. Éppen készült becsukni a koporsó tetejét, amibe berakott, amikor felpattantam, és gyorsan kimásztam.

- Te még élsz?- kérdezte bácsikám.

Válaszolni már nem válaszoltam, hanem inkább futni kezdtem. Egyszer csak egy hatalmas villámcsapás csapott a temetőbe, és elkezdett esni az eső. Egészen hazáig futottam, de senki sem követett. Befutottam a házba, felvettem a pizsamámat, és azonnal bebújtam az ágyba azzal a reménnyel, hátha az egész nap csak egy rossz álom volt. Másnap felkeltem, befutottam a nagyapám szobájába, hogy elmondjam, hogy milyen butaságot álmodtam. A szobában senki sem volt.

- Karolina, hol van nagyapa?

- Sajnálom kicsikém, de a nagyapád tegnap meghalt.

- Nem, az nem lehet- mondtam szinte kiabálva, miközben a könny kibuggyant a szememből. – És a bácsikám, hol van?

- Jaj, ő is meghalt tegnap a temetőben, belecsapott egy villám. Hogy mit keresett ott, azt senki sem tudja. Állítólag el akart temetni valamit vagy valakit.

Azonnal átvillant az egész tegnapi nap az agyamon. Rájöttem, hogy mennyire ostoba voltam. Az, aki fontos volt nekem, meg akart ölni.

- Karolina, köszönöm, hogy tájékoztatott. Most a szobámba megyek, senki se zavarjon.

Karolina csak bólintott, és elment. Letöröltem a könnyel teli arcomat, és sietősen magányba vonultam. Átgondoltam mindent, ami előző nap történt, és éreztem azt a mérhetetlen csalódást, amit eddig még soha nem éltem át.

Nagyapám temetése a legszűkebb családi körben zajlott. Ezen a napon jöttem rá, hogy nem bízhatok meg senkiben, csak magamban. Majd magántanuló lettem, és igyekeztem elsajátítani azon tudást és erényeket, amelyekre nagyapám is büszke lehetne.

Hát ennyi. Kicsit hosszú.(Bocsi) Lécci írjatok róla olyan véleményt amilyet szeretnétek. Lehet az pozitív vagy negatív. És ha valami nem tetszik akkor írjátok le. Köszi. Ja és ha nem nagy kérés akkor a szöveg szerint szerintetek hány éves lehetek? (na jó ez már sok amit kérek, de lécci kíváncsi vagyok még egyszer bocsi) Köszi, hogy ezt mind elolvastátok.