Tetszik nektek ez a történet/novella?
Leselkedő halál
Olyan szépnek láttam a színeket, a virágokat, de most minden fekete-fehér. Mert egy napon, olyan történt, amiről most is csak azt szeretném gondolni, hogy egy álom volt, de nem lehet.
Egy szép délután kezdődött minden. A nap ragyogott az égbolton, a madarak daloltak, és a hangjuk az egész világot betöltötte. Ezen a napon nagyapámhoz igyekeztem, mert a halál fenyegette. Amikor odaértem, arca falfehér volt, beszéde tagolt. Egy szót kimondani neki, olyan gyötrelem volt, mintha kést szúrtak volna a mellkasába. Ennek láttán én kis naiv gyermek úgy gondoltam, hogy tegnap sokkal rosszabbul volt, és reméltem, hogy kis idő után nehezen, de még felépülhet, és újból látom pirospozsgás arcát. Egész nap ott voltam az ágya mellett, és meséltem neki. Arról, hogyha felépül, milyen sok időt fogunk együtt eltölteni.
- Horgászni, úszni megyünk, focizunk és veszünk egy kiskutyát is, hogy ne legyél egyedül. Rendben nagyapa?- kérdeztem, és boldogan tovább csacsogtam.
Ő csak mosolygott, és hallgatott engem. Nem vágott bele abba, amit mondtam, nem is siettetett, csak türelmesen figyelt. Már órák óta csak beszéltem, amikor észrevettem, hogy a kedves nagyapám elaludt. Éppen indulni készültem, amikor gyenge kezével megragadta a kezemet, és halkan pár szót suttogott:
- Hívd ide a nagybátyádat!
- Rendben nagyapa. Addig te pihenjél. Kérlek, ne erőltesd meg magadat annyira!
Örömmel futottam nagybácsikámért, mert ha a nagyapa hívatja, akkor biztosan beszélni akar vele. Jót tesz neki majd egy kis beszélgetés- gondoltam.
- Nagybácsikám- mondtam izgatottan, amikor megláttam őt ott állni az ablak előtt- a nagyapa azt mondta, hogy küldjelek be hozzá.
Ekkor elváltozott az arca. Nem is tudom, hogy öröm volt az vagy valami más, de az biztos, hogy valami jót kell közölnie a nagyapámnak, hisz nem szokott semmiségek miatt valakit hívatni a szobájába. Bácsikám, akit mindig is nagyon szerettem azonnal besietett abba a helyiségbe, ahol falfehér ábrázatú kedves, öreg apja feküdt.
- Most jobb, ha nem leszel itt- mondták mindketten szinte egyszerre.
- Miért?- kérdeztem kíváncsian, mintha a világ legnagyobb titkáról érdeklődtem volna.
- Azért, mert most a nagyapádnak egy kis pihenés kell, és most felnőttes dolgokról fogunk beszélgetni, ami téged nem érdekelne. Menjél, játsszál kint az udvaron- mondta bácsikám komoly arccal, amit észre se vettem, mert annyira csalódott voltam, hogy a kérdésemre ily választ kaptam.
Bólintottam, és egy szót sem szólva megfordultam, és kimentem a szobából az udvarra. Hadd beszélgessenek felnőttes dolgokról, amiket nem értek, és nem is szeretek.
Én a mese világát szerettem, és nagyapa biztos szólna, ha dühös sárkányokról vagy a daliás hercegekről társalognának, mert ebből a beszélgetésből a kis unokát nem lehet kihagyni. Kint az udvaron ráültem a hintára, és néztem a felhőket. Olyan gyönyörűek voltak és érdekesek. Az egyik egy tündérhez hasonlított. Azon elmélkedtem, hogy talán megkérhetném őt, hogy hamar gyógyítsa meg a nagyapámat, ha már Csipkerózsikát megmentette, akkor mást is meg fog tudni gyógyítani.
Akkor a papám újra olyan jókedvű lenne, mint régen. Nagyon jó volt vele, mielőtt megbetegedett. Igaz nehéz volt neki egy kis gyereket felnevelni, miután meghaltak a szüleim, de neki sikerült. Mi mindent együtt csináltunk. Segített a tanulásban, ha nem tudtam valamit, megtanított biciklizni, és ő vette az első könyvemet. Annyira elmélyültem a gondolataimban, hogy csak akkor láttam, hogy mennyire eltelt az idő, amikor a lemenő nap fénysugara megsimogatta bágyadt arcomat. Amikor megláttam, hogy nemsokára lemegy a fénykorong az égről, azonnal lepattantam a hintáról, de valami fájdalom belém nyílalt. A szívem kezdett összehúzódni, mintha össze akarna szorulni, a fejem lüktetett, elkezdtem szédülni, szörnyű érzés volt. Egyszerre minden elsötétült, és amit utoljára magam előtt láttam, az a nagyapám arca volt, miközben rám mosolygott, és ezután elvesztettem az eszméletemet. Amikor kinyitottam a szememet, semmit sem láttam, akkora volt a sötétség.
Hirtelen nagy fényesség lett, és egy ember közeledett felém. El akartam futni, de olyan nyugodtságot éreztem a lelkemben, hogy maradtam. A nagy fényesség egyszerre betöltötte az egész sötét helyet, és ekkor láttam, hogy nagyapám ott áll előttem fehér ruhába öltözve.
- Annyira örülök, hogy már jobban vagy. Nagyapa, tudod azt, hogy hol vagyunk?
- Igen.
- Akkor mondd meg, légy szíves!
- A mennyország és a pokol között- mondta komoly arccal.
- Nem, az nem lehet- hitetlenkedtem. – Akkor most a Föld felett lebegünk?
- Igen, pontosabban a temető fölött.
- Nagypapa, miért jöttünk ide, és mi, hogy tudunk lebegni?
- Azért kedves kis unokám, mert meghaltam, és te is nemsokára meghalsz.
- Az lehetetlen- mondtam és már a sírás környékezett.
- Figyelj rám, amikor kimentél a szobámból, és kettesben maradtunk a nagybácsikáddal, elmondtam neki, hogy az orvos szerint csak pár napom van már hátra Mivel gazdag vagyok, és ő az egyetlen fiam, ezért azt hitte, hogy rá fogom hagyni a vagyonomat. Azonban hatalmasat csalódott, mert én a végrendeletemben mindent rád hagytam. Dühöngeni kezdett, hogy nem lehetek ilyen ostoba, hogy mindent egy kisgyerekre hagyok, és így ő földönfutó lesz. Hirtelen megragadta a nyakamat, és addig fojtogatott, ameddig meg nem haltam.
- Ez szörnyű, de én, miért vagyok itt?
- Azért, mert amikor a bácsikád meglátta, hogy kint az udvaron eszméletlenül fekszel, úgy gondolta, hogy meghaltál, ezért megfogott és elhozott a temetőbe, hogy elásson. Unokám, még nincs késő ahhoz, hogy felkelj és elmenekülj onnan.
- Nagyapa én nem akarok nélküled élni, ki fog velem lenni? Mi lesz, ha jó jegyet kapok az iskolában, kinek fogom elmondani? Nem akarok visszamenni. Inkább itt maradok veled.
- Kis unokám, nem lehet. Vissza kell menned!
- Nem!- tiltakoztam, és a szemem könnybe lábadt.–Akkor tudod mit, gyere velem vissza, jó?
- Nem lehet. Én már meghaltam, de te még nem.
- Nem akarok nélküled élni- szorosan átkaroltam, és reméltem, hogy nem fog tovább erőszakoskodni, hogy menjek vissza.
Abban reménykedtem, hogy belátja, hogy őneki is velem kell jönnie. Azonban nem ez történt. Megpuszilta a homlokom.
- Légy jó, és legyél boldog- suttogta a fülembe.
- Én midig jó vagyok, hisz tudod- mondtam, miközben úgy zokogtam, hogy talán nem is értette, mit mondtam.
Egyre távolodott. A fény is elmúlt, és megint visszajött a sötétség. Hirtelen éreztem, hogy zuhanni kezdek, és egyszer csak valami motyogást hallottam. Nem értettem, hogy mi az, de tudtam, hogy menekülnöm kell. Kinyitottam a szememet, és felettem a bácsikám állt. Éppen készült becsukni a koporsó tetejét, amibe berakott, amikor felpattantam, és gyorsan kimásztam.
- Te még élsz?- kérdezte bácsikám.
Válaszolni már nem válaszoltam, hanem inkább futni kezdtem. Egyszer csak egy hatalmas villámcsapás csapott a temetőbe, és elkezdett esni az eső. Egészen hazáig futottam, de senki sem követett. Befutottam a házba, felvettem a pizsamámat, és azonnal bebújtam az ágyba azzal a reménnyel, hátha az egész nap csak egy rossz álom volt. Másnap felkeltem, befutottam a nagyapám szobájába, hogy elmondjam, hogy milyen butaságot álmodtam. A szobában senki sem volt.
- Karolina, hol van nagyapa?
- Sajnálom kicsikém, de a nagyapád tegnap meghalt.
- Nem, az nem lehet- mondtam szinte kiabálva, miközben a könny kibuggyant a szememből. – És a bácsikám, hol van?
- Jaj, ő is meghalt tegnap a temetőben, belecsapott egy villám. Hogy mit keresett ott, azt senki sem tudja. Állítólag el akart temetni valamit vagy valakit.
Azonnal átvillant az egész tegnapi nap az agyamon. Rájöttem, hogy mennyire ostoba voltam. Az, aki fontos volt nekem, meg akart ölni.
- Karolina, köszönöm, hogy tájékoztatott. Most a szobámba megyek, senki se zavarjon.
Karolina csak bólintott, és elment. Letöröltem a könnyel teli arcomat, és sietősen magányba vonultam. Átgondoltam mindent, ami előző nap történt, és éreztem azt a mérhetetlen csalódást, amit eddig még soha nem éltem át.
Nagyapám temetése a legszűkebb családi körben zajlott. Ezen a napon jöttem rá, hogy nem bízhatok meg senkiben, csak magamban. Majd magántanuló lettem, és igyekeztem elsajátítani azon tudást és erényeket, amelyekre nagyapám is büszke lehetne.
Hát ennyi. Kicsit hosszú.(Bocsi) Lécci írjatok róla olyan véleményt amilyet szeretnétek. Lehet az pozitív vagy negatív. És ha valami nem tetszik akkor írjátok le. Köszi. Ja és ha nem nagy kérés akkor a szöveg szerint szerintetek hány éves lehetek? (na jó ez már sok amit kérek, de lécci kíváncsi vagyok még egyszer bocsi) Köszi, hogy ezt mind elolvastátok.
válasza:Nekem nagyon-nagyon tetszett.:))
13L
Szia!
Nekem nagyon-nagyon tetszett a történeted! Én is szoktam történeteket írni, és mindig nagyon örülök, ha egy-egy új irományra akadhatok rá!:) Véleményem szerint is feltölthetnéd Merengőre, ott is biztosan sikere lenne:) Egyébként én is Karolina vagyok...:)
Gratulálok ehhez a novellához, engem nagyon megérintett!
16 éves lány :)
válasza:Tetszett, majdnem elsírtam magam rajta, ám kicsit sok lett a szóismétlés, és túl gyorsan történt minden. :)
Sebaj, valaha én is így kezdtem...
válasza:Szóval, mondtam, hogy este nekifutok egy hosszabb elemzésnek. Két dolgot előrebocsátanék: 1) Ez nem abszolút igazság, amit leírok, csak az én személyes magánvéleményem. Egyet nem érteni lehet. :) 2) Nem igazán én vagyok a te célközönséged szvsz: 21 éves férfi vagyok, és a kedvenc műfajom a dark fantasy és a pszichohorror. magam is írogatok, nagyjából 7-8 éve rendszeresen. Ezalatt megtanultam egy két trükköt, amiket szvsz általánosságban lehet használni, ezeket írnám le. Lehet, hogy a hosszú szövegemből az jön le neked, hogy én teljesen le akarlak törni, a művedet meg lehúzni, de nem ez a célom. :) Megnyugtatásul közlöm, hogy a saját első írásaim ennél bizony pocsékabbak voltak (ez egyik épp tegnap került a kezembe, hát uhh...). Az egyszerűség kedvéért különveszem a technikai részt és az alaptörténetet. Az előbbiről JÓVAL többet fogok írni, szóval talán kezdjük a rövidebb szekcióval.
Sztori/alapötlet: Egyszerű, egy szálon futó cucc, de novellába nem is feltétlen kell ennél több. A csavar meglepő és sokkoló (is lehetne, erről később). Az alapötlet nem egészen eredeti, de nem is a mostanában agyonhasznált klisék egyike, szóval efelől panaszom nincs.
Írástechnika: Na, ezen viszont még rengeteg csiszolni való van. Az írás is olyasmi, amit - bár ez talán meglepő lehet - tanulni lehet, sőt valamelyest kell is. Talán a legfontosabb alapdolog az írásod alapján: az író nem azonos az olvasóval. Miért fontos ez? Én semmit nem tudok rólad. Nem látom mi megy a fejedben, mit érzel, stb. Nem tudom mit akarsz elérni a történettel, mit kellene éreznem a soraidat olvasva, stb. Ezt neked leírva kell átadnod. Mindent, amit fontosnak tartasz. Te mindig jobban fogod érteni/átérezni a történetet, mint az olvasóid. Mert azok a TE történeteid, TE gondolataid, a TE érzéseid, amik BENNED vannak meg alapvetően. És amit rajtad kívül senki nem lát. Épp ezért nem elég egyszerűen tényszerűen leírni valamit. Éreztetni kell azt. Az olvasás élménye az érzésekről szól. Ha egy történet nem tud semmilyen érzést kiváltan az olvasóból, akkor az nem jól van megírva. Eddig általánosságban. Konkrétan miről jutott ez eszembe? Példának ott van kapásból az első két bekezdés. A mindkettőnk idejét kímélendő hadd használjam csak az első bekezdést példának:
"Olyan szépnek láttam a színeket, a virágokat, de most minden fekete-fehér. Mert egy napon, olyan történt, amiről most is csak azt szeretném gondolni, hogy egy álom volt, de nem lehet."
Látszik, hogy megkísérled érzékeltetni az főszereplő érzését, de ez ehhez kevés. Ha ez a részlet egy regény közepén lenne, ahol már tökéletesen ismerjük a főszereplőt és többé-kevésbé azonosultunk vele, akkor ennyi is elég lenne, hogy átérezze az egyszeri olvasó a helyzetet és a bevezetés elérje a kívánt hatást. De nem így van. A főszereplő egy vadidegen, se a korát, se a nevét, se a nemét, se semmi egyebet nem tudunk róla. Ahhoz, hogy egy teljesen idegen ember érzéseit magaménak tudjam és így beleéljem magam a történetbe (ami kulcsfontosságú egy jó történethez), részletesebb leírás kell az érzéseiről. Valami képszerűbb, könnyen elképzelhető, érzékletes. Ami ehhez kell: érzékletes melléknevek és igék használata, ami irányítja az ember képzeletét. Te ebben a bekezdésben használod a szép szót és kész. Ez kevés és túl általános. A szép egy üres, semmitmondó kifejezés, ami kb. bármit takarhat önmagában. Ez a bekezdés ezért nem fogja beszippantani az olvasót (ahogy a következő sem). Én pl. valahogy így írnám meg ezt a rövidke bekezdést ugyanehhez a történethez:
Nem is olyan rég még gyönyörűnek láttam a világot. Öröm, vidámság, színes érzések lenyűgöző kavalkádja. Mintha egy élettel korábban lett volna. Pedig csak csak pár napja volt. Mégis olyan távoli már az a naivitás, az a boldogság. Olyan idegen. Olyan semmitmondó és színtelen. A színek kifakultak, a lármás érzelmek elcsendesültek mostanra már. A sötét ború súlyos lepelként nehezül rám. Ami történt... minden megváltoztatott. Talán egyszer visszatér a boldogság színes kavalkádja a lelkembe. Talán...
Valahogy így. Ezt első nekifutásra írtam, vissza meg nem ellenőriztem, szóval nyilván lehetne rajta csiszolni bőven, de példának talán jó. Ha megnézed semmivel nem adtam meg több információt, mint te, mégis jóval hosszabb és érzékletesebb lett. Pontokba szedve a változtatásaim:
1) Tagoltság: A tagolás NAGYON fontos! Az olvasó hangulatát könnyen lehet befolyásolni megfelelő tagolással. Ha szomorú, lehangolt hangulatot akarsz kelteni, akkor igyekezz minél több szünetet, megszakítást, leereszkedő hangsúlyt belevinni. A vesszők mennyisége ilyenkor minimalizálandó, mert a fölemeli a hangsúlyt, fölhívja a figyelmet és rövid szünetet ad csak. A hosszú, vesszővel gyakran tagolt mondatok kiválóak, hosszú monológokra, tárgyilagos hangsúlyhoz. Ha ellenben erős érzelmekkel akarod megtölteni az írást, akkor általában a rövidebb mondatok a célravezetőek. Tagolójelnek pedig a szomorú hangulat eléréséhez leginkább a pont és a hármaspont alkalmas. Mindkettő hosszabb szünetet jelez, lefelé ívelő, elhalkuló "hangsúllyal". A hármas ponttal pedig megszakíthatsz egy gondolatot és az olvasó fantáziájára bízhatod annak befejezését. Ez két okból is jó megoldás: A) a valós életben is ha erős érzelmek dúlnak bennünk, nem gondolkodunk tisztán és teljesen logikusan. Elhalnak gondolatok, megbicsaklik a hangunk, megakadunk a beszédben, stb. Ennek hatását a hármas ponttal lehet a legjobban érzékeltetni. B)Azzal, hogy a gondolat befejezését az olvasóra hagyod, közvetlen bevonod őt a történetbe. Hagyod, hogy hozzáadja a saját érzését, gondolatait a történethez fejben, akaratlanul is. Ezzel megkönnyíted számra a történetbe való beleélést.
2) Szóhasználat: Az érzékeltetés fontosságát már írtam. Pár egyéb dolog akkor. Ne használj általános kötőszókat a tagmondatok között (hogy, mert, azért, stb.). Megtöri a hangulatot, nem igazán segít egy erősebb érzelmi töltet adagolásában. Van amikor használhatóak persze, de ha nem muszáj, akkor mellőzd őket. (Amikor érdemes használni pl. a "hogy" szócskát: halmozásnál, fokozásnál. Példa: "Az hittem, hogy társak vagyunk! Hogy nem hagysz ott a bajban! Hogy segíteni fogsz! Hogy jobb vagy a többieknél! Hogy tényleg a barátom vagy... De már látom ki vagy valójában. Hogy lehettem ennyire ostoba." Itt pl. a "hogy" egy állandó fokozást, intenzitást fejez ki. A beszélő belelovalja magát az érzésbe, majd mintegy lezárva a gondolatmenetet önvádba zuhan az egész, szintén a hogy szócskát használva, mintegy keretet alkotva a szövegnek.) Alapvetően: ha semmi más szerepe nincs egy kötőszónak egy erős érzelmi töltettel felruházandó szövegben, mint két tagmondat nyelvtani összekapcsolása, akkor inkább csinálj két külön mondatot belőle. Ha hozzáad az érzelmi töltethez (pl. az ellentétet kifejező kötőszavak ilyenek általában), akkor hagyd meg csak!
A másik dolog a szókincs. Ahhoz, hogy szép érzékletesen, hangulatosan írj, átlag feletti szókincs kell. A legtöbb kezdő írónál ez hiányzik. Alapvetően azt tudom mondani, hogy minél kevésbé va n mindennapi használatban egy szó, annál alkalmasabb érzelmek átadására, különleges helyzetek leírására. Pl. a "szép" szó használata önmagában kerülendő. Gyakorlatilag mindenre használjuk a mindennapokban: egy jó tanulmányi eredmény, ez vonzó nő/férfi leírására, egy tetszetős jelenségre, stb. Gyakorlatilag BÁRMIRE rá lehet mondani, hogy szép, épp ezért önmagában, írásban használva teljesen jellegtelen, semmitmondó. Az embernek átsiklik a szeme fölötte, anélkül, hogy bármilyen érzelmet kiváltana. Használj szinonimákat. A szókincset először is meg kell szerezni, hogy használd. Lehet szótárazni is, de az lélekölően unalmas meló (persze néha az ember így is ráfanyalodik, főleg ha idegen nyelven - én pl. mostanában angolul - akar írni). Sokkal jobb módszer, ha olvasol. Sokat. Leginkább olyan műfajú dolgokat, miben magad is alkotni akarsz. Pár év alatt hihetetlenül kitágul a szókincsed, úgy, hogy közben ez fel sem tűnik. Maximum akkor, ha egy 4-5 évvel későbbi írásod összeveted ezzel. (Megjegyzés: érdemes eltenni minden írást pont ezért.) Én se a kisujjamból szoptam a szókincset, hanem abból a többszáz könyvből, amit eddigi életem során elolvastam. (Kiskoromban előfordult, hogy egy héten 4-5 könyvet kiolvastam, ma már örülök, ha havi egy sikerül. :/ )
3) Szóismétlés: Alapból kerülendő (van néhány nálad is itt-ott, de első íráshoz képest egyáltalán nem vészes, szóval ez ügyben nem kötözködöm :) ), viszont az érzelmi töltet fokozásához kiváló. Általában egy önálló jelentéssel nem bíró, összehasonlító szerepű szót érdemes használni (olyan, amilyen, inkább, stb.) Figyeld meg az "olyan" szó használatát. Ez egyfajta alapot, állandóságot teremt az a szövegben, amihez az olvasó gondolatban igazodni tud. Az ilyen fajta szóismétlés, ha nem viszed túlzásba, szinté átélhetőbbé teszi a szöveget.
4) Hosszúság: Te írtad a végén: "Kicsit hosszú.(Bocsi)" Nem, nem hosszú. Épp ellenkezőleg: rövid. Túl rövid. A bevezetőn példázom, de az egész írásodra elmondható. Nem elég egy rövid leírás az érzelmekről, a jelentről: érzékeltetni kell. Sokkal fontosabb, hogy azt érezzem az olvasás közben, mint te a kitalálásakor, mint hogy pontosan úgy lássam a környeztet és az eseményeket, ahogy te látod magad előtt. Az érzelmek SOKKAL fontosabbak, mint a történet részletes tárgyi világának bemutatása. Főleg ha egy erős érzelmekkel dolgozó műről van szó, mint itt is. Ehhez viszont egymondatos leírások kevesek. Te sem úgy leszel szomorú jó eséllyel minden ok nélkül, hogy "jippí, az élet szép és jó" [1 másodperc eltelik eseménytelenül] "minden sötét, és amúgy is szar a világ". Az érzelmek általában nem ilyen hirtelen működnek, főleg ha nem egy veled történt dologról van szó, hanem egy másik, képzeletbeli karakterrel való együttérzésről. Ahhoz, hogy sajnáljam és én is lehangolt legyek tőle, nem elég tudnom a tényt, hogy szomorú. Tudnom kell, hogy pontosan mit érez, mennyire szomorú, mitől az (ne feltétlen pontos ok, de nagyjából körvonalazódjon, hogy egy hirtelen esemény miatt, egy régi emlék miatt, vagy alapból lelki beteg, stb.), ennyire vigasztalhatatlan, stb. Részletek kellenek, részletek. Nyilván nem leltári rendben, hanem minél érzékletesebben, hogy maga az írásforma is jellemezze az érzést szavak nélkül is valamennyire (lásd az előző pontjaim).
Ennyit a leíró részről így hirtelen. Jön a párbeszéd. Na, ez viszont több alapvető sebből vérzik, amit relatíve könnyen lehet orvosolni. Őszintén szólva a párbeszédes részek nekem is a gyengéim, kerülöm is őket, mint a pestist. Pár alapvető tippel szolgálhatok, de ha kíváncsi vagy többre is, akkor megkérhetem majd a barátom, hogy írjon egy kis szösszenetet az írás ezen részéről, mert ő meg pont hogy párbeszédekre szeret építeni. (És teszi mindezt baromi jól.) Ha érdekel a véleménye ez ügyben, jelezd a válaszodban és csütörtökön réveszem egy kommentre itt. :) Legalábbis megpróbálom, aztán vagy sikerül, vagy nem.
Nah, alapdolgok akkor: életszerűtlenek a párbeszédek, de teljesen. Sőt, időnként teljesen ellentétes dolgokat fejezel ki vele, mint amit (legalábbis szerintem) akartál.
Legkirívóbb példa:
"- Ez szörnyű, de én, miért vagyok itt? "
Nem akarlak megbántani (TÉNYLEG nem), de ezen a részen én akaratlanul is elmosolyodtam. Tudod mi jött le nekem elsőre ebből a válaszból? Az, hogy lányt a legkevésbé sem érdekli, hogy halt meg a nagyapja, csak az, hogy ő mi a fenét keres itt és - kimondatlanul is - az a legfőbb kérdés, hogy hogy a fenébe juthat ki innen. A nagyfater meg zárja már rövidre a saját sztoriját végre!
Viszont a szöveg folytatásából kiderül, hogy nagyon nem ezt kéne éreznem/gondolnom ezen mondat olvasásakor. HOgy sikerült ennyire mellélőni?
Megint, túl rövid. Most komolyan, ha TE lennél ebben a szituban, ezt mondanád és így. Képzeld el a helyzetet és mondd el hangosan a mondatot. Szvsz te is érzed, hogy ez ide nagyon nem illik. Amit én csinálnék itt, az egy relatíve rövid (4-5 soros) belső monológ, ahol lehetőleg részletesen és érzékletesen leírnám a lányban kavargó érzéseket. Ezután többször megcsukló (hármas pontok) hangon megkérdeztetném vele miért van itt, mi az értelme az ittlétének. (Némi önismétlés, gondolatmenet megtörése belefér. Az ember erős érzelmek hatására általában nem tud teljesen tisztán és logikusan gondolkodni, ezt így jól lehet érzékeltetni.)
Alapötlet: ha párbeszédet írsz, képzeld el a szitut és mondd fel hangosan. Ez talán a legjobb módszer, hogy érezd, hogy mennyire illik oda az a dialógus. Persze ez megint olyan, hogy minél olvasottabb vagy, annál könnyebben feltűnik, mi kell oda és mi nem.
válasza:Egyéb tippek, nem közvetlen a novellához:
1) Lopj! Meglepő? A helyzet az, hogy nincs új a Nap alatt. Ha eléggé szétbontod, minden történet untig ismert alapelemekből épül össze. Ami újszerűvé tesz egy történetet az a mód, ahogy összerakod, a tálalása az egésznek. Ne lopj el direktben, változtatás nélkül elemeket mástól, az unalmas másolatot eredményezhet csak. Viszont ha nagyon tetszik egy történet (éegyen bármilyen hosszú is), olvasd el még egyszer és igyekezz rájönni mi tetszik benne. Mi fog meg, mi tartja meg a figyelmet. Hogyan éri el ezt a hatást az író. ez kis gyakorlást igényel, de szórakoztató dolog más írók trükkjeire rájönni. Esetleg olvass el kritikákat a kedvenceidről, hogy segítsenek támpontot keresni (a neten rengeteg van mindenféléről, csak keresni kell). Ha megvan a "trükk", akkor alakítsd át neked tetszően, igazítsd magad történeteihez vegyítsd más ötletekkel és alkalmazd.
2) Úgy állj le írni valamit, hogy tudod mi a központja a történetnek. Nem baj, ha maga az írás menet közben alakul, de mindig tudd mi a lényege a történetnek, ne fuss felesleges köröket, ne adj olyan háttértörténetet, ami sehova sem vezet és semmi értelme nincs a m szempontjából.
3) Olvass, olvass, olvass! Sokat. Az olvasott, művelt író általában jó író.
4) Legyél eredeti. Ha egy kiformálódó történetről az az érzésed van, hogy "hé, én ezt már olvastam valahol", akkor dobd ki. Senki nem kíváncsi egy tízezredik tucatsztorira. A siker titka is az eredetiség.
5) Kérj ki független kritikát. A családtagok, haverok, és te magad a lehető legrosszabb kritikusai vagytok az írásodnak. Te azért, mert sosem tudod függetleníteni magad a történeteidtől teljesen és olyasmit is odaláthatsz, ami nincs direkt leírva. A többiek azért, mert jó eséllyel "nem akarnak megbántani" azért alapvetően dicsérni fognak. Ez az önbizalomnak ugyan jót tesz, az írásod fejlődésének nem. A negatívumokat kiemelő kritika az írói fejlődés kulcsa.
6) Legyél önmagad szerkesztője! Főleg hosszabb sztoriknál nagyon fontos, hogy tudd, hogy mikor kell kidobni valamit. Ez talán a legnehezebb. megírsz kitalálsz valamit, időt fektetsz bele, a lelked beleteszed, aztán idővel kiderül, hogy egyszerűen sehogy nem illik a történetbe az egész. A gyenge író ilyenkor megpróbálja valami kacifántos úton beleerőszakolni az adott részt a sztoriba, a jó író viszont tudja, hogy mikor kell rátenyerelni a "Delete" gombra és kukába dobni akár órák munkáját egy jobb összkép érdekében. (Személyes példa: tegnap dobtam ki kb. két fejezetnyi szöveget a készülgető regényemből és álltam neki újraírni, mert beláttam, hogy menthetetlenül kirí a történet egészéből.) Ha annyira nagy/jó részt kell kiszedni, akkor esetleg be lehet rakni a történet vége után, függelékként. Ugyanez igaz az általad kitalált, de sztori szempontjából felesleges háttértörténetre, szereplőkre, helyszínekre, stb.
Kb. ennyi jutott eszembe így hirtelen. Phuh, ez jó hosszú lett. Csak most az órára nézve tudatosult bennem, hogy kb. két és fél órája ezt írom. Na, mindegy, a feltörekvő leendő írókért mindent. :)
Bakker, annyira hosszú, hogy egy részletben nem is engedte elküldeni. Így kettőben fért csak meg. Hibaüzenet: "Sajnálom, de az elküldeni kívánt hozzászólásod túl hosszú. Kérlek csak a lényeget hagyd meg benne, ami valóban válasz a kérdésre!" A fenének írnék ennyit, ha nem lenne válasz a kérdésre. Hogy az a.nyád keservit... Ehh, egy gépi üzenettel veszekszem... -.-" Lehet, hogy le kéne már feküdni...
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!