Nagyobb gyerekeitek hogy viselték a válást?

Remélem, nem túl későn írok, én 12 éves voltam, amikor szétmentek a szüleim. Nekem ami nagyon nagy megrázkódtatás volt, hogy a szétmenés előtt rendszeresen eljártunk moziba, színházba, állatkertbe, étterembe, nyaralni stb., aztán ez gyakorlatilag teljesen megszűnt, 18 éves koromig mindegyiket maximum egyszer, ha csináltam a szüleim valamelyikével. Családozni is rendszeresen voltunk azelőtt, viszont apai ágon a rokonoknak nem volt egyértelmű, hogy apám nélkül is hívjanak, apám meg annyira nem ragaszkodott ahhoz, hogy menjek, anyámmal maradtam, ő viszont eléggé magába fordult szociálisan, plusz zajlott még egy válás a családban, úgyhogy arról az oldalról sem volt valami szoros kapcsolat a családdal, barátokkal. A szüleim pedig hát érthető, hogy maguk is próbáltak megküzdeni a helyzettel, de én valahogy úgy elvesztem ebben az egészben, inkább magukkal foglalkoztak, és nekem nem is annyira próbáltak segíteni. Sőt, apám még távolságtartóbb lett, anyám meg még ingerültebb, amit rajtam vezetett le, mert más nem volt a közelben. Nekem nagyon nagy trauma volt, hogy addig volt egy relatíve jó életem, stabil szokásokkal, a szétmenés után pedig kaptam egy ilyen színtelen, szagtalan, lagymatag, keretek nélküli, legjobb esetben is semleges valamit. Úgyhogy én azt tudnám javasolni, hogy próbáljatok annyi mindent átvinni a "régi életből", amennyit lehet, esetleg alakítsatok ki új szokásokat, fedezzetek fel új dolgokat, amik picit örömet tudnak okozni. A szociális hálót is tartsátok meg, mert most kell, hogy a legjobban megtartson. Illetve elhiszem, hogy neked is nagyon nehéz a válás, de a gyerekednek szüksége van rád, és ezt se veszítsd szem elől.

Ha pedig ilyen gondolatai vannak, lehet, érdemes lenne elmenni pszichológushoz, aki tudna neki segíteni feldolgozni ezt a traumát. Egyébként nem akarlak megijeszteni, de nem érdemes ezeket a kijelentéseket félvállról venni. Nekem (ehhez az is hozzájárult, ahogy a szüleim az egészet kezelték, illetve hogy egy elég bántalmazó osztályközösségben voltam) ekkor kezdődtek az öngyilkossági gondolataim, amik aztán nagyon sokáig nem múltak el, és volt olyan pont, ahol nem sok választott el a tettlegességtől sem. Úgyhogy ha mindketten érzitek, hogy extra segítségre van szükség, nem szégyen kérni.