Ha a gyereketek részegen hazaérve összehányta a fürdőt/vécét, kitakarítottátok utána, vagy hagytátok, hogy őt várja meg a feladat?

Köszönöm a válaszokat!

Még közel sem annyi idős a gyerekem, de gyakran gondolok arra, hogy csak felnőttként jöttem rá, mennyit gürcölt anyám helyettem/értem (is). Ennek egy része természetes, mert a szülőséggel jár, de voltak bőven extrák is. Bár én sem hánytam össze részegen semmit, példaként mégis ez jutott eszembe, mert a rokonságban is volt ilyen mostanában, a férjemmel is megesett kamaszkorában. Mindenhol anyuka takarított szó nélkül. És arra gondoltam, ha velem megtörtént volna, akkor bocsánatot kértem volna ugyan, de azt, hogy ő takarítja fel, olyan természetesnek vettem volna, mint a napfelkeltét, mert hát az ilyesmiket ő csinálja meg, és kész, ez így szokott lenni. Szóval csak azért kértem volna bocsánatot, amiért a hülyeségemmel pluszmunkát csináltam NEKI, és fel sem merült volna bennem, hogy feltakarítani magam után az ÉN dolgom lenne, tőle csak szívesség. Biztos nem köszöntem volna meg olyan hálásan, mint a 4-es válaszoló barátja, hanem arra, hogy felnyalta, kb. már nem szóltam volna semmit. Nagyon meglepődtem volna, ha meghagyja nekem. Most, felnőve pedig elképesztő, hogy hogy lett volna pofám mással feltakaríttatni a hányásomat.

Úgy érzem, káros volt ez az egész mindannyiunknak. Ő elmártírkodta az életét. Ne értsétek félre, nem vagdosta a fejemhez, és nem büntetett érte soha, de visszatekintve látom, hogy mennyire túlhajtotta magát mások kényelméért, a klasszikus "egy anya nem pihen" módon. Amit most már sajnálok (még ha az ő választása is volt), mert nem tett jót neki sem (fizikailag is szétdolgozta magát, mentálisan is kiégett, egy folyton siető, elhavazott, gondterhelt, gyakran ideges takarítórobot volt), és igazából nekem sem. Én később tanultam felelősséget, és később tanultam empátiát, pedig nem lett volna semmi bajom abból, hogyha legalább annyit mond, hogy "ugye tudod, hogy ezt most helyetted csináltam meg?".

A férjem anyja is, mint sokan a mai idős és középkorú anyák, a másokat erőn felül való kiszolgálásnak áldozta az életét, amiben mindenkinek jár a pihenés, a kímélet, és ezt ő adja meg, de csak neki nem jár. Ő meg egy teljesen beszűkült ember lett, aki már nem is tud magával mihez kezdeni, ha éppen nincs a kezében törlőrongy vagy mosogatószivacs. Ha felmerül hogy lazíthatna, akkor: minek, neki nem kell, ő nem szeret. Ha felmerül, hogy a férje vagy a fia is meg tudja csinálni a saját dolgát, akkor: hát de annak pihenni kell, ő meg segíteni akar. Közben meg nyomorultul van, és kissé zavaróan rátelepedős a gondoskodási kényszerével, mert ezzel tölti ki az életét. A férjem pedig mellettem lepődött meg, hogy mennyi nyűg a háztartásnak már az egyharmada is, amit ő csinál meg, mert én már nem csinálom meg helyette, mint az anyja.

Én máshogy akarom csinálni a gyerekeimmel. Nem keménykedve, hogy "márpedig felkelsz és feltakarítod, ha már ilyen hülye voltál!", de a teljes megértés mellet megmondanám reggel, hogy tudom, hogy undorító, nekem sem lenne nagyobb öröm feltakarítani, és mégiscsak ő alkotta, úgyhogy ha majd készen áll, szeretném, ha megpróbálná helyretenni a dolgot. Addig hozok egy citromos teát, vagy ami segít.

Kíváncsi voltam, hogy mások mit tennének, nem esek-e át anyámhoz képest a ló túloldalára.