Szerintetek milyen érzés mikor a gyereked közli veled,hogy szar gyerek kora volt?

En sose mondtam ki anyamnak , 26 vagyok de szar gyerekkorom volt. Lehet hogy mindent megprobalt megadni es megprobalt megvenni de lelkileg olyan terrorba tartott mit o eszre sem vett es jo ideig en sem. Lehet akaratlanul mert ilyen a termeszete, nem mindig veszi eszre a szulo, hogy ez mondjuk nem tesz jot a gyereknek.

Anyam szemebe soha nem mondanam , hogy mennyire tonkretett pszichesen ami csak most jott ki felnottkoromra amitol meg az is el van b*szodva.

De egyebkent 20 evesen ugy hogy meg otthon lakik, en nem vennem ezt komolyan tole, foleg nem ilyen veszekedesek alkalmaval. Ha egyszer higgadtan , beszelgetve elmagyarazna hogy szerinte mitol volt sz*r akkor talan elgondolkoznek rajta hogy tenyleg igy volt de ezt en csak ugy ertelmezem, hogy azert mondja mert tudja hogy neked ez faj

Az én anyámnak is szent meggyőződése volt hogy tökéletes volt a gyerekkorom, csak velem volt baj. 3-an vagyunk testvérek, itthon mindenért én voltam a hibás velem ordibáltak olyan dolgokért amiket nem is én csináltam hanem a két csodálatos testvérem akiket meg dédelgetett, miközben ők jót röhögtek azon hogy én vagyok lebaszva. Az öcsém konkrétan volt hogy unatkozott és kitalálta hogy megvertem miközben a közelébe se voltam. Na az ilyesmiért mindíg én kaptam. Apám aki amúgy nem 100-as, sőt... Kiállt volna mellettem de egy percig se volt itthon soha szóval nem tudta megtenni. Általánosban végig engem sértegetett mindenki mert csendes voltam és mindent magamba folytottam. A sok csesztetés miatt rendszeresen verekedtem az iskolában, szerencsére abból mindíg győztesen jöttem ki a felgyülemlett stressz és adrenalin miatt. A tanárokat nem érdekelte hogy én voltam a préda, engem küldtek el pszichológushoz aminek sok értelme nem volt mert elmeséltem neki mi is zajlik valójában és konkrétan nem tudott semmi értelmes megoldást mondani. A szüleim elváltak, ami annyira nem érintett meg mert 11 évesen én küldtem el apámat itthonról könyörögve mikor anyámat bántotta a saját rögeszméi miatt. De persze, tökéletes volt a gyerekkorom mert megvolt mindenem. Iskolába meg féltem bejárni hogy épp mivel fognak csesztetni mikor csak telefonoznék magamba hogy elvonja a figyelmet a sz4r életemről. A folyamatos szorongás miatt nem tudtam tanulni mert az is csak egy plussz nyomás volt rajtam. Persze minden nagyokos azt mondja, hogy csak kifogás és lust voltam...

Kb 14 éves koromig nem volt szociális életem, volt max 1 barátom azt sem tudtam hogy kell barátkozni mert mindenki csak bántani akart lelkileg.

15 éves koromig minden áldott nap a gép előtt ültem és játszottam mert ott legalább el tudtam felejteni minden stresszt egy ideig. Ez megint egy olyan dolog volt hogy mindenki azzal b4sztatott hogy én játék függő vagyok holott csináltam volna barátokkal bármilyen offline programot csak nem voltak barátaim és nem jártam el sehova. Azóta már 180fokos fordulatot vett az életem, nem érdekel mit gondolnak rólam vagy bármi ilyesmi. És tudok ismerkedni meg minden, viszont egyszer ittasan kigyülemlett belőlem minden és elmondtam anyámnak pár dolgot az én szemszögemből. Lényegében ő nem is tudta hogy sz4r volt az életem, mert hogy ő megadott nekem mindent. Ja anyagiakat igen, de soha nem beszélgettem vele semmiről mert sose vett komolyan kiskoromba pedig már akkor is a felnőttekkel szerettem beszélgetni. Aztán mindketten sírtunk a beszélgetés közbe, és megkérdezte nem-e akarok pszichológushoz járni. De az már felesleges lenne régen. Viszont remélem minden szülő tudja hogy nagy nyomot hagy mindenki életében a gyerekkora. Én se fogom soha elfelejteni a sérelmeimet, még akkor se ha valakinek nem tűnnek nagy dolognak. Amúgy soha nem szoktam senkinek beszélni az ilyesmiről, most osztom meg ezt először de csak azért hogy szülői oldalról is látható legyen hogy lehetségesen mi zajlik le a gyerek fejében :)