Volt már olyan, akár egy percig is, hogy utáltad a gyerekedet? Ha igen, miért?

Nem. Van valami olyan "egyetemes" GÁT ami miatt képtelen lennék rá pedig volt mindkét gyerekemnél precedens, hogy lehetett volna.

(más embernek annyi lett volna)

Volt. Sosem volt egyszerűen kezelhető gyerek, mondjuk úgy hogy az átlagosnál is nehezebben kezelheto volt. Jártunk emiatt szakemberekhez is, nulla haszonnal.

Utálni akkor utáltam, amikor egy este a rendőrségi fogdából hivtak fel, hogy ott van gyerek, mert elkapták lopás miatt. Az előzmény hozzá az, hogy nem ez volt az első -és nem is az utolsó- eset, amikor lopott, csak itt épp a rendőrség is képbe került.

Azóta a mentális egészségem katasztrófa. Hullámokban tör rám a depresszió, időnként öngyilkos gondolatokkal, az addig is meglevő, csupán bizonyos helyzetek alltal kivaltott panikrohamaim ok nélkül jelentkeznek....

Persze. Kamaszgyerekem van, aki olykor húsbavágón genya dolgokat tud beszólni, szemtelen, flegma, hisztis, követelődző, néha agresszív (szűk folyosón paraszt módon nekem jön, vagy mérgében belerúg valamiba), és ha épp mogorva, akkor mindenkit elküld a fenébe, de a lehető legbicskanyitogatóbb módon. Legszívesebben lekevernék neki néha egyet, de nem teszem, inkább otthagyom ilyenkor, nem kommuniálok vele, csak néha jön utánam és csak nyomja a hülyeségeit, vagy kiabálva követeli, hogy de igenis csináljam meg, amire kér. Hát nem.

Aztán persze elszállnak az iránta érzett rossz érzések, és tud cuki és jófej is lenni. Szerintem már az, hogy elviselem ebben az életperiódusában is a határtalan szeretetem jele :)