Miért nem tud barátkozni a 12 éves lányom?

Valószínűleg nem képes odamenni a többi gyerekhez. Szeretne csatlakozni, de fél a következményektől.

Én is ilyen voltam/vagyok. Ezen változtatni nagyon nehéz.

Nem mer kezdeményezni.

Ó, én is ilyen voltam, illetve talán rosszabb.

Ha idegen társaságba kerültem, megdermedtem, belém fagyott a szó, nem mertem ismerkedni. Ha új emberekkel kellett beszélnem, zavarba jöttem, és görcsös lettem, nem tudtam természetesen viselkedni, amit nagyon szégyelltem, és még jobban zavarba jöttem tőle. Folyamatosan féltem attól, hogy milyennek látnak, mit gondolnak rólam, hogy nem leszek szimpatikus, és ezt érzékeltetik majd velem.

Nálam az állt emögött, hogy nem volt meg az egészséges önbizalmam. Attól féltem, hogy ha odamegyek és megszólalok:

- azzal az "ez meg mit akar" nézéssel néznek rám, amiért belezavarok a társaságukba és rájuk akarok akaszkodni

- azt gondolják, kis beszari nyomi vagyok, ezért aztán ciki nekik a társaságom (mivel a hangomon is hallgató a félénkség, visszafogottság)

- mintegy udvariasságból szóba elegyednek ugyan velem, de aztán a hátam mögött kibeszélnek, mert nem kedvelnek

- zavaromban valami furát, nem odaillőt mondok, például "besül" egy viccem, és furcsának, kicsit kattantnak néznek majd

- a mostani "nem sok vizet zavaró, észrevétlen" státuszomat felrúgom, már lesz mit gondolniuk rólam, és ha rosszul sül el, átkerülök a "nem kedveljük őt", "gáz", kiközösített státuszba.

Olvastam a szociális fóbiáról. Sosem voltam pszichológusnál, de úgy gondolom, hogy valószínűleg megkapnám ezt a diagnózist. Abban is egész biztos vagyok, hogy ennek a félelemnek a táptalaja az önbizalomhiány volt, ami pedig attól alakult ki, hogy (bár voltak az életemben olyanok, akik nem bántottak, jók voltak hozzám, kedveltek, szerettek is) konkrétan sosem kaptam megerősítést arról, hogy jó vagyok, szimpatikus és szerethető vagyok, senki nem állt semmiben nyíltan mellém. Ezzel szemben rengetegszer megkaptam, hogy kis hülye, béna, gáz, nyomi, ciki vagyok, akit valójában mindenki utál (ezeket a testvérem mondta nekem, egész gyerekkoromban folyamatosan). Tehát az önértékelésem - megfelelő ellensúly híján - az utóbbiak oldalára csúszott, és gyakorlatilag szégyelltem a saját személyemet. Annyira, hogy én még a saját anyámnak sem beszéltem volna erről, annyit sem, mint a lányod neked.

Mivel ennyire rettegtem, és ez a viselkedésemen is nyomott hagyott, párszor önbeteljesítő jóslat lett a félelmeimből, és tényleg én lettem a "fura", meg a "gáz", és pofavágásokkal, gúnyolódással, leszólásokkal a tudtomra is adták. Hát, nem tett jót... Jó lett volna, ha valaki elmondja nekem, hogy nincs igazuk, hogy érdemtelenül gonoszak velem, és ez nem az én hibám, hanem az övék.

Kb 12-15 éves korom közt volt ez a félelem a legerősebb, egyébként a gyerekek is pont ebben a korban a leggenyóbbak egymással. Aztán ahogy kezdtem felnőni, halványult. A testvéremmel is helyreállt a kapcsolatunk. És az is segített, hogy mialatt felnőttem, ahogy mindenki, úgy én is egyre kevésbé függtem mások véleményétől, rájöttem, hogy nem mindig számít, mit gondolnak rólam, mert amit gondolnak (és mondanak, mutatnak), azt nagyon sokszor nem magamnak köszönhetem, valójában nem én vagyok a "gáz", hanem ők a bunkók.

És rájöttem arra is, hogy nem baj, ha valakinek nem vagyok szimpatikus, mert nekem sem az mindenki, és akinek nem vagyok szimpi, azzal úgysem akarok együtt lógni, mivel az érzés kölcsönös, és jobb is, ha elhúz a véleményével.

Aki undok, bunkó, leszól, kigúnyol, az nem azt jelenti, hogy ő jobb nálam (ezzel a viselkedéssel? Hogy lenne már jobb?), hanem azt, hogy egy seggfej. Bekaphatja, én sem tartom többre őt, mint ő engem.

Bocs az erős szavakért, nem tudom mással érzékeltetni azt az egészségesen "egoista", nemtörődöm érzést, ami az ilyeneken való túllépéshez kell.

Valószínűleg a lányod is a megbélyegzéstől, megalázástól, kiközösítéstől fél, de ez nem biztos, hogy beteges félelem nála, szerintem ebben a korban lelkileg egészséges gyerekeknél is joggal fordul elő. Mert ilyenkor sokaknál válogatott módszerekkel mennek a gyerekes dominanciaharcok a semmin. Elég ha kimondja, melyik együttest szereti, és kaphat rá egy flegma szemforgatást vagy egy gúnyos összenézést, és mivel még csak 12 éves, magára is veszi, és elszégyelli magát. Lehet, hogy már van is egy-két hasonló rossz élménye, amik nyomot hagytak benne.

Beszélgess vele ezekről, arról, hogy nem kell félnie mások véleményétől, és ha valaki bántja, egy pillanatig se érezze azt, hogy ez az ő szégyene. Ő teljesen jó, teljesen rendben van, teljesen normális. Nagyon görcsösen erőltetni nem kell a barátkozást, de ha meglesz az önbizalma, lassanként feloldódhat, és legyőzheti a félelmeit.

Ó, persze, hogy azt mondja. Most mit mondjon?

De, érdekli. Nyugodj meg. De ezt neked sose fogja bevallani.

Te milyen voltál? Ismeretlen számodra ez a fajta zárkózottság?

Ha nem tudod átérezni,megérteni a motivációit, úgy nehéz lesz elfogadnod vagy segítened neki.

Írtam már, én ugyanilyen vagyok/voltam.

Engem is érdekel, hogy mit gondolnak mások, csak a SAJÁT VÉDELMEM ÉRDEKÉBEN kizárom az életemből. Mivel képtelen vagyok normális baráti kapcsolatot kialakítani másokkal.

(családom van, de az más tészta)

Én valamilyen csoportos hobbit ajánlok neki. Ahol max 10en vannak. Pl én eljártam lovagolni. A 10ből 2 lánnyal tudtam beszélgetni. Ez nekem már eredmény volt!

Vagy pl a kutyasétáltatás jó alkalom a kapcsolatteremtés gyakorlására.