Máshol is ezt hívják alsóban mateknak?

(A 28. hozzászóló vagyok újra)

Eszembe jutott még pár dolog. Szerintem ez a kérdés mélyebb gondokból ered, oktatásügyi, sőt akár társadalmi problémákat is mutat.

Tudom, hogy kissé fellengzősen hangzik, de két matektanár ismerősöm is mondta régebben, hogy szerintük a csoportmunka lenne jó a matekoktatásban (is), mert így a gyerekekkel könnyebben meg lehetne szerettetni a tárgyat, hiszen egy csoportban mindenkinek lehet sikerélménye, beleadhatja azt, amiben ő jó (egyik a szorzásokban, másik a logikában pl.), ezért is van az, hogy a versenyek közül ők a csapatversenyeket szeretik.

Azt hiszem, a verseny itt a kulcsszó. A tanár versenyzik az idővel, hogy le tudja adni a kiszabott anyagot (olvastam egy összehasonlítást, miszerint a német és lengyel gyerekek is jobban teljesítenek a PISA-felmérésben – és „érdekes” módon az derült ki, mindkét országban több matekórájuk van), ha időre írat dolgozatokat, akkor azzal gazdaságosan el tudja osztani az adott anyagra, jelen esetben az alapszámolások begyakorlására fordított időt.

Másrészt a versenyzés a legtöbb sima iskolában alapvető, arra nevelik a gyerekeket, hogy versenyezzenek egymással, nem arra, hogy magukhoz képest próbáljanak egyre jobban és jobban teljesíteni. Ebből persze az lesz, hogy egyeseknek (akiknek mondjuk nem megy olyan gyorsan a fejszámolás) totál elveszik a kedvét az egész tanulástól. Cserébe persze kitermelnek néhány „tehetségest”, aki tartol a(z időre menő) versenyeken, és így öregbíti az iskola és a tanár hírnevét.

Szóval nincs differenciálás, verseny van. Nincs kooperatív munka, verseny van. Ezzel sok szülő is egyetért – főképp, akik azt gondolják, az élet egy óriási verseny, le kell nyomni másokat, hogy „felülre” kerülhess, és erre kell nevelni a gyerekeket is. És szerintem ez a társadalmi probléma része a dolognak. Hiszen ez egy ijesztően statikus világkép. Valójában a gyerekeink fogják a jövő társadalmát alkotni, és nekünk hinnünk kell abban, hogy ez nem olyan lesz, mint a mostani, hanem lehet jobb ennél, pl. azáltal, hogy a gyerekeinket arra neveljük, találják meg azt, amiben ők jók (hiszen nincs olyan, hogy valaki mindenben jó, még akkor sem, ha egész iskolai pályafutása során kitűnő tanuló), és így (kooperálva) sokkal boldogabb és eredményesebb életet élhetnek.

Egy ismerősöm, aki a középiskolából épp kikerültekkel foglalkozik, azt mondja, elkeserítő számára, mennyire nem tudnak egymással kommunikálni, közösen dolgozni pedig szinte egyáltalán nem. A csoportmunka a legtöbbjük számára azt jelenti, hogy „majd a Mari megcsinálja, ő úgyis olyan buzgó”…

Biztos sokaknak „elszállt” gondolatok, de szerintem érdemes meghallgatni Sugata Mitra: Építsük meg a Felhő Sulit című előadását. Idevágó része szerintem, amikor kifejti, hogy a mostani oktatási rendszer még a gyarmatosítás korában keletkezett elvekre épül, mikor is az volt a cél, hogy sok azonos képességekkel, tudással rendelkező adminisztrátort termeljen ki az oktatási rendszer – tulajdonképpen egy emberekből álló számítógépes rendszert kellett létrehozni, hogy ha a világ egyik táján ülő kis „robot” leír valamit, és elküldi egy távoli helyre, ott pontosan, gyorsan tudják „dekódolni” az információt (betűket, számokat).

Ma már nyilván ilyen gondunk nincs, ezért ideje volna áttérni arra, hogy motivált, a saját értékeiket ismerő, a társadalmi helyüket ezáltal megtalálni képes embereket képezzünk. És ebben bizony nagy szerepe lenne az oktatásnak.

Hogy közelebb hozzam az egész kérdéskört: tegye fel a kezét, aki ismer olyan embert, aki csak a pénzért dolgozik, és nem szereti a munkáját, mert nincs jó helyen, sosem találta meg, mi lenne a neki való. Tartsa fenn a kezét, aki ilyen jövőt szeretne a saját gyerekének. :)

Hogyhogy felhívják a figyelmet szülőiken, hogy nem jó, ha gyerek tud kütyüket használni? Ez valami vicc?

Nyilván nem jó, ha egész nap a gép előtt ülnek vagy a telefonjukat nyomkodják, de hogy nem jó, ha tudják kezelni? Nem is értem.

Nem a „kütyühasználatra” akartam utalni egyébként az előző hozzászólásomban, hanem inkább arra, hogy motiválni kell a tanulás, a tudás örömének felismerésére, illetve arra, hogy segítsék egymást, ne folyton versenyezzenek (Sugata Mitra videójából is kiderül, hogy okítják magukat és egymást a gyerekek). És ehhez nincs szükség tulajdonképpen semmire, nagyapám mesélte, hogy a kis falusi iskolájában egy osztály volt 1–4.-ig, ráadásul 38 gyerekkel, akik nyilván már életkoruknál fogva is eltérő szinten voltak. Ő elég jó volt matekból, de sosem unatkozott, mert a tanító vagy adott neki plusz feladatot, vagy megkérte, hogy segítsen a gyengébbeknek. Most én úgy látom, a tanítókat sokszor idegesíti, ha nem homogén az osztály tudása, utálják azt, ha valaki kilóg, mindegy milyen irányba, sőt, a lemaradókat úgy vélik motiválni, hogy megszégyenítik őket a többiek előtt. Ezzel a „remek” módszerrel lehet belenevelni a gyerekekbe a felsőbbrendűségérzést, illetve az önbizalomhiányt ahelyett, hogy elfogadásra, együttműködésre nevelnénk őket, és annak belátására, hogy senki sem jó mindenben. Persze ehhez nyilván a tanítóknak/tanároknak is rendelkezniük kéne némi önismerettel és a hivatásukkal szembeni alázattal.

Bocs, én is off leszek kissé.

Elhiszem a sztoridat, a gyerekem sulijában is az van környezetből, hogy egy javítókulcs alapján értékelik a dogákat, és bárminemű eltérés hibapont. Itt megint a gyors javíthatóság a cél nyilván.

Mókás egyébként, hasonló az én gyerekemnek is az érdeklődési köre, s hamar rájöttünk, inkább hátrány a természettudományos téjékozottság, mint előny, de mit várunk, ha egy osztálykiránduláson is kézen fogva kettesével kell sétálni az erdőben, és ha észrevesznek valami érdekeset, nem lehet megállni azt megnézni (mert felborul a rend)? :)

Szerintem sajnos sok tanárnak vagy kényszerpálya ez (rosszul hangzik, pedig tényleg jelen van a „nem vettek fel máshová”-mentalitás), másrészt kiégnek, ami érthető, mert igen idegőrlő pálya.

Csak hát itt jön az be, hogy sajnos az olyan foglalkozásoknál, ahol az emberen más emberek mentális vagy fizikai jólléte múlik, kellene annyi önkritika, hogy azt tudd mondani, „20 év alatt megutáltam a tanítást, idegesítenek a gyerekek, átképzem magam valami mássá, ahol nem ártok ezzel a mentalitással” – vagy ugye olyan rendszer, ahol mondjuk ilyen esetben kap egy év fizetett szabadságot az illető, hogy kipihenje magát, feltöltődjön. Node mindkét opció ma még inkább a sci-fi kategória. :)