Anyukák akiknek most megy elsőbe a gyermekük, hogyan bírjátok?

A Te feszültséged, idegességed őrá is ráragad, félelmekkel, szorongással fog iskolába menni. Miért kell ez? Mitől félsz? Szerintem ez nem normális dolog, amit csinálsz.

(4gyereket iskoláztam be, van tapasztalatom.)

Mitől félsz? Iskolába megy, nem az idegen légióba. Neki milyen félelmei vannak? Vagy csak átvette a tiédet?

Attól félsz, hogy nem érdekli az olvasás? Még mindig gyereket megtanítottak olvasni így vagy úgy. Azért van ott a tanítónő, hogy ezt megoldja.

Az én fiam még nem tart az iskolánál, de én nem aggódnék. Inkább próbálnám lelkesíteni, hogy milyen jó lesz, mennyi újat fog tanulni, stb.

Ezeket söpörd félre azzal, hogy "dehogynem, a tanárnéni azért van ott, hogy neked segítsen és mondta is, hogy fog", "egy ilyen kedves gyereknek biztosan lesznek barátai, ki ne akarna barátkozni veled?".

A kudarcra adott reakciójával érdemes külön foglalkozni, azt mutatni, hogy mindenki hibázik időként, az a fontos erény, hogy felálljon és újra megpróbálja. Ezt a feszültséget csökkentsd benne.

Szia! Bár nekem már nagyobb a fiam, hasonlóképpen nem várta a sulit, és rossz volt hallani, hogy más gyerekek milyen lelkesek. Nehezen viseli a változást (az óvódában többször lecserélték az óvónőt, az is mindig nagyon megviselte), nem az a középpontba robbanós típus.

A lényeg, hogy én azzal nyugtattam, hogy normális, amit érez, mindenki aggódik kicsit a változások miatt, és a többi gyerek is ugyanúgy izgul – de még a tanító néni is, hiszen ő is egy csapat új gyerekkel fog megismerkedni.

Nekünk annyiból mázlink volt, hogy augusztusban kiderült, egy barátunk ismerőse is ugyanabba az osztályba íratja a fiát, így a sulikezdés előtt találkoztunk velük, ami szerintem annyiban segített, hogy az első napon volt ki mellé ülniük, és látták egymáson, hogy izgulnak mindketten, így a „közös sors” kicsit enyhített a szorongásukon. (Az már csak hab a tortán, hogy nagyon jóban lettünk ezzel a családdal, és nekem is baromi sokat segít a mai napig, hogy van kivel kibeszélnek az iskolai dolgokat.)

Ahogy előttem írták, az fontos lenne, hogy magadban oldd a feszültséget, mert hiába gondolod, hogy nem mutatod, szerintem a fiad érzi (az enyém legalábbis mindig érzi, ha feszülök, bármilyen „kúlnak” gondolom is magam egy-egy helyzetben).

Azon ne parázz, hogy más gyerek már ír-olvas! A fiam osztályában is volt pár gyerek, aki így volt, de a tanítónők nem várták el ezt mindenkitől. Persze eleinte nyilván könnyebb azoknak, akik ilyesmit tudnak, azonban érdekes módon azt látom, hogy úgy két év alatt eltűnt a különbség a gyerekek közt ilyen téren, semmivel nem jobbak a többieknél.

A tapasztalataim alapján ma már egy dolgon aggódnék csak az iskolakezdéssel kapcsolatban: nehogy kiderüljön, hogy a tanító néni egy kiégett roncs, aki a gyerekeket szükséges rossznak éli meg az iskolában.

Én is rettegek a sulikezdéstől, pedig az én kisfiam nagyon várja már, hogy kezdhessen. Mi pont az ellenkező szituban vagyunk, a gyerek ír, olvas, számol, nagyon érdeklődő. Pont ez miatt félek, nehogy csalódjon vagy ne tetsszen neki a suli és elmegy a kedve az egésztől.

Sokat beszélgetünk, beszereztünk már sok tanszert és cuccot, ezeket nézegeti, próbálgatja az iskolatáskát.