A tanár arra panaszkodik, hogy a gyerek nem figyel órán, hanem ábrándozik. Mit lehet tenni?

A 7. hozzászóló vagyok újfent, nem tudom, nekem írtad-e, amivel kezded. Ha igen, félreértettél, nem akartam bántani a tanárokat. A munkámból adódóan eléggé belelátok az okatatás helyzetébe, és igen sok tanárt ismerek (a barátaim közt is vannak), szóval tudom, hogy nem egyszerű a helyzetük.

Igazad van sok mindenben, valóban a túl sok információ bezavar a gyerekeknél, szerintem nem véletlen, hogy ennyi „hiperaktív” és „figyelemzavaros” diagnózissal rendelkező kiskrambó van manapság. Nyilvánvaló, hogy ha valaki a tévé villózásán cseperedik, majd a játékok által túlingerelve tölti később az életét, az máshogy dolgozza fel az információkat, mint egy emberöltővel ezelőtt apáink/anyáink.

Szülőként tudom, hogy baromi keskeny sávon kell lavírozni, hogy ne zárjuk ki teljesen a gyereket az „információs társadalomból”, de mégis nyugodt légkört biztosítsunk neki, amelyben nem válik függővé a külső ingerektől, van ideje, kedve megtalálni önmagát. Na, ez most elég fellengzősre sikeredett. :)

Azonban az élettel együtt jár a változás. El kell fogadnunk, hogy nem ugyanazon körülmények között nőnek fel a gyerekek ma, mint akár csak a mi gyerekkorunkban. (Ha belegondolok, milyen jó világ volt, mikor kamaszkoromban egy találkát megbeszélve muszáj volt pontosnak lennünk, mert nem volt mobil, hogy rácsörrenjünk a másikra, hogy bocsika, késni fogok, vagy inkább máshol, máskor…)

És ezekhez a körülményekhez alkalmazkodnia kell az oktatásnak is. Tetszik, nem tetszik, a tanároknak is fejlődniük kell, átgondolniuk a módszereiket. Arról most nem beszélnék, hogy látom, a közoktatás mint rendszer mennyire lomhán kullog a módszertan fejleményei után, de elkeserítő.

Érdemes megnézni az alábbi videót, ha nem is megvalósítható ez itt és most, azért sok igazságot érzek a fickó szavaiban az oktatásra vonatkozóan:

[link]

Még egy zárójeles megjegyzés, csak mert írtad, hogy a mai gyerekek nem olvasnak. Az enyém (alsós) imád olvasni. A tanító panasza pont az rá, hogy órán olvas a pad alatt. Egyik szemem sír, a másik nevet, örülök, hogy olvas, viszont nyilván nem ott van ennek az ideje.

De kérdem én, mi a nyavalyát csináljak vele, ha az iskolában ezt teszi? Persze, elmondom itthon, hogy ne csinálja, figyeljen oda. Azonban a tanító/tanár ismerőseim is egybehangzóan azt állítják, nonszensz, hogy egy pedagógus nem tud ezzel mit kezdeni, és a szülőtől várja a megoldást.

Vekerdy után szabadon: én meg panaszkodjam a gyerekre, mert itthon nem eszi meg a spenótot? :)

A nyakleves nem megoldás, mert a gyerek csak még jobban utálni fogja az egészet.

Nyilván ez egy baromi nehéz kérdés, mert igen, rengeteg a tanár, aki egyszerűen nem való tanárnak, és igen, a gyerekek, és még inkább a szülők sokszor minősíthetetlenül viselkednek a tanárral, aki egy piszkosul nehéz feladatot lát el.

Ha az én gyerekemről mondaná ezt a tanár, semmiképpen sem hőbörögnék. Egyrészt mert a tanártól nagyon is jó, hogy nem azt mondja, hogy ez a büdös kölök ostoba, hanem látja, hogy amúgy értelmes, csak elkalandozik.

Másrészt nem nagyon csinálnék belőle nagy ügyet. Ez nem igen fog változni, a tanár sem lesz érdekesebb, a gyerek se figyelmesebb, sajnos el kell fogadni, hogy a bizi nem lesz kitűnő. De ez nem feltétlenül baj. Szerintem ha a gyerek pofátlan, vagy jellemtelen, azt helyre kell rakni, és annak meg is van a módja. De amikor álmodozik órán, akkor ő nem rossz, csupán jár az agya, ami tulajdonképpen jó, még ha nem is a tananyag szempontjából.

Én valószínűleg sok koncentráció fejlesztő játékot játszanék vele, megpróbálnám felkelteni az érdeklődését az adott tárgy iránt, de nem esnék kétségbe. Thomas Edisont aki szerintem történelmünk egyik legnagyobb zsenije, a tanára figyelmetlennek és ostobának nevezte, akit fölösleges iskolába járatni, Einsteint pedig "lustának, lassúnak és álmodozónak" tartották.

Még valami. Valaki írta itt feljebb, hogy 45 perc semmi, nem nehéz kitölteni. Ebben nagyon is téved, egy 17-18 évestől persze elvárható, hogy tudjon 45 percet figyelni, de (mint ahogy azt Vekerdy ebben az interjúban is említi: [link] )egy kisgyerek számára ez még fiziológiai szempontból túl hosszú.

Azt hiszem, ebben a cikkben viszonylag jól elmondanak bizonyos dolgokat (nagyjából ugyanazt, amit én, valahol fentebb).

[link]

A saját véleményem (tanárként) az, amit már az ősidők óta tudunk: a mérték az érték (bármilyen hangsúllyal is értelmezve).

Ami a régebbi iskolákban működött, azt nem kellene kidobni csak azért, mert régi. Ami ezer éven át működött, talán még most is működne. Gondolok itt a fegyelemre, rendszerességre, igényességre, szabálykövetésre stb. Ugyanakkor tartani is kell a lépést (kreativitás, empátia, modern kihívások stb). Nekem csupán egy bajom van az egésszel: az, hogy kidobálunk mindent, ami régi, behozunk egy csomó új dolgot (módszert, fölösleges ismeretet és elvárást), - de ha pontosabban akarnék fogalmazni: a szabadság jegyében bedobjuk a gyeplőt a lovak közé -, és csodálkozunk, hogy nem működik sem az oktatás, sem a társadalom. Ha a gyereknek van kialakult felelősségérzete (mert pl. otthon megkövetelik tőle, hogy ő etesse a nyulakat, rendet tartson a szobájában stb), ha elolvas egy-két könyvet, ha nem csak a gépen játszik, hanem odakint is, más gyerekekkel, igazi, szabályokon alapuló játékokat, akkor olyan nagy baj már nem lehet vele - még akkor sem, ha netán tényleg van 1-2 olyan tanára, akiket nem lenne szabad gyerekek közelébe engedni.

ERRATO!

Bocsi, rossz linket tettem be!

[link]

(Sose válaszoltam még)

Én nekem nás a tapasztalatom. Nincs gyermekem, magam is "gyerek" vagyok még, egyetemen hallgatok.

Na ez a szó szerinti hallgatás, ami kinyírja a kisebb gyerekek figyelmét.

20 éves iskolai tapasztalatom:

-a tanár legyen botranyosan érdekes, színes, hozzon videót, meséljen történetet, legyen jó előadó(!!!)

-hagyja, hogy a diákok is beszálljanak az órába. 5-7 perces blokkok után, legyen kibeszélős rész. Nincs rossz válasz, mond a véleményed(persze nem matek). Ha valaki csöndbe van, kérdezzen rá.

Ez az én tapasztalatom, ezt a két óramenet tipust élvezem, figyelek. Szerintem nincs semmi baj olyan téren, hogy valakire azt mondják, rossz tanár. Ha én rosszul végzem a munkámat, rossz dolgozó leszek. A tanári állásbak is megvannak a maga kritériumai, ha ezeket nem teljesíti a tanár, rossz. Miért képzelik azt a tanárok, hogy ha sok rájuk a panasz, a gyerekek hülyék, meg sok joguk van. Legyél jó tanár, jó előadó. Sok ember nem való tanárnak, nehéz szakama. Ha egy tanárra sok a panasz, akkor nem minden gyerek hülye. Ha kevés van, többség szereti, akkor a pár panaszkodóval.

(Nem írtam le elégszer hogy tanár. Tanár. Tanár. Tanár.)

Kedves „hallgató”. Jókat írtál, Feldmár jutott eszembe, aki az egyik előadásán arra panaszkodott, hogy magyarországon hallgatók vannak a felsőoktatásban. Szó szerint hallgatás a követelmény velük szemben, így előbb-utóbb nem kérdeznek, belefásulnak az egészbe.

És szerintem is ez az egyik nagy probléma. Frontálisan oktatunk, kiáll a „nagy, okos” tanító néni (tanár bácsi, mindegy), és osztja az észt. Őszintén szólva, nekem, felnőttnek is baromi uncsi, sőt, kellemetlen, kényelmetlen – de nézzük csak meg honatyáinkat egy parlamenti közvetítésen, mit csinálnak.

Pedig mi felnőttként jóval jobban tudjuk magunkat türtőztetni.

Másrészt – talán írtam is már előrébb – a gyerekeknek kell az élmény, amihez kapcsolhatják a tudást. Megnéztem az „új generációs” 1–2. évfolyamos környezet-tankönyveket. Azt már tapasztalatból tudom, hogy nem igazán dívik olyan, mint „tanulmányi kirándulás” (a gyerekem sulijában legalábbis nem), de az, hogy úgy tanulnak növényekről és állatokról, hogy egy fotó sincs a tankönyvben, csak bugyuta rajzok (tényleg bugyuták), azt azért elég erősnek érzem… :)

Írta egy előző hozzászóló, hogy nem kell elvetni a dolgokat csak azért mert régiek. Egyetértek vele. Azonban arra sem lehet hivatkozni, hogy valami jó, mert régi. Hány éve is van központilag szervezett kötelező oktatás? Alig több mint 100 éve. Nem túl sok idő az emberiség történetében ennyi idő. Ráadásul közben elég sok mindent változott: a tanárok akkor még kirívó tudással bírtak, a papok után ők lettek az értelmiséget képviselő réteg a sok analfabéta között; a kétkezi munkáról a szellemire terelődött hangsúly; a nők emancipálódtak; a gyerekekhez való hozzáállás is változott (többségünk értelmes lénynek tekinti, és nem veri már őket); az információk könnyen hozzáférhetővé váltak, a gyerekeknek sokkal több minden között kell eligazodniuk ma, mint régebben…

Az oktatási rendszer pedig, ahogy az általam beszúrt videóban is mondja az ipse, egy olyan társadalomra épült, amelyben „bioszámítógépeket” kellett nevelni.

Baromi nehéz kérdések ezek, és nyilván az alkalmazkodás nem megy egyik napról a másikra. És igen, a tanári pálya (is) olyan, amelyre nem szabadni bárkit beengedni. Fokozottan olyan, ahogy az orvosi is. Ha titkárnőként elütök egy billentyűt, gond lehet, de azért nem szokott ez senkinek maradandó lelki traumát okozni. Ha tanárként alkalmatlan vagyok, tönkretehetek embereket…