A tanár arra panaszkodik, hogy a gyerek nem figyel órán, hanem ábrándozik. Mit lehet tenni?

Figyelni, minek azt? A gyerekeknek lassan több joguk lesz, mint a tanároknak, fel kell ébredni, ez a helyzet! Sőt, már az általános iskola első éveiben jobban ismerik a saját jogaikat, mint a kötelezettségeiket! Mindenki hallott már olyan esetekről, amikor a diák verbálisan, de akár testileg is bántalmazta a tanárt, és megúszta komolyabb büntetés nélkül. Amióta a tanár nem fenyíthet, sokkal inkább elszabadult a pokol, mint amikor fordított helyzet volt, ez nyilvánvaló.

Hogy válaszoljak a kérdezőnek is: neveld gyermekedet alázatra, magyarázd meg neki, hogy mégha az óra unalmas is, csakis a hasznára lehet az, amit ott hall, mert az az ember, aki ott "bohóckodik", a maga módján tudást és tapasztalatot próbál átadni, ebben biztos vagyok! Az életben nem csak színes, szórakoztató és érdekes dolgokkal kell majd felnőttként foglalkozni, ezt mindnyájan tudjuk. Az iskola felkészít erre. Adja meg a tiszteletet a tanárnak! Üdv

Szia!

Megértem a problémádat, én két éve hallgatom már ezt a tanítóktól a gyerekemmel kapcsolatban. Stresszelek rajta magam is, számtalanszor mondtam a gyereknek (aki egyébként jó képességű, sok minden érdekli), hogy dolgozzon órán, de mára azt gondolom, amit – nem mai csirke – apám mondott, hogy a tanár dolga az, hogy rábírja valahogyan a gyereket arra, hogy „ott legyen” órán. És a „valahogyan” alatt itt nem fizikai erőszakra gondolok. Érdekes módon – meséli apám – náluk a falusi tanító pontosan tudta, kivel mit kell csinálni, hogy a képességeihez mérten kihozza belőle a dolgokat. Ha olyan volt a gyerek, hogy unta már az órát, kapott plusz feladatot, vagy megengedte neki, hogy olvasson, míg a többiekkel utolérik, ha az kellett, odaállt mellé, és buzdíotta.

Mert nem új dolog, hogy a gyerekek nem egyformák – és egy jó pedagógus ezt tudja kezelni.

Naívság azt hinni, hogy az a gond, hogy a „mai gyerek és szülők” felvilágosultak, és nem divat verni a gyerekeket, mint régen. Lábrázást kapok az olyanoktól, akik azzal jönnek, hogy „bezzeg engem is pofozott a tanár/anyám/apám, és semmi bajom nem lett, csak megtanultam, hogyan kell viselkedni”. Az a helyzet, hogy a tiszteletet nem lehet erőszakkal kikényszeríteni. Ha valaki félelből „tisztel” valakit, az valójában nem tiszteli, hanem „féli”. Tisztelni azt lehet, aki tisztességesen viselkedik.

A társadalmi szabályok, szokások szerencsére változnak. Amikor arra gondolunk, régen megszokott volt a gyerek verése, és ez milyen jó volt, ma viszont micsoda világ van, mert a gyerekeinkre odafigyelünk, érző, értelmes lényként tekintünk rájuk, akkor érdemes azon is elgondolkoznunk, hogy régen a nőket nem tekintették egyenrangúnak a férfiakkal – vajon ezt is követendő példának tartanánk ma?

Másrészt: igen, való igaz, hogy számtalan szülőtárs van, aki nem megfelelően kommunikál a tanítókkal/tanárokkal, aki nem neveli egyáltalán a gyerekét (vagy példamutatással olyan tahóra neveli, amilyen ő maga), így nyilván a tanároknak is nehéz. De azért az is igaz, hogy a tanítói pálya eléggé „felhígult” mára. Míg egy évszázada a tanító egy tisztelt személynek számított, ma nem az – de nem pusztán azért, mert a szülők változtak, hanem azért, mert a tanítók is változtak.

Nyilván nem lehet itt sem általánosítani, de a pálya elnőiesedésének, és annak, hogy elveszett a tisztelet a tanítók iránt az is az oka, hogy a szocializmusban elég sok „váltókezelőből” lett tanító, és a rendszerváltás után már a tanítóképzésre nem igazán a zsenik jelentkeztek. (Ha most bárki azt gondolná, lenézem a váltókezelőket, megnyugtatom, nem így van, én csak azt gondolom, ha valaki remek váltókezelő, attól még nem biztos, hogy remek tanító is válik belőle. Egyébként ez a pályamódosítás életből vett példa.)

Lényeg a lényeg: nekem szülőként az a tapasztalatom, hogy siralmas ma az oktatás helyzete. A tanároknak baromi nehéz, ezt tudom. Mindenfelől őket macerálják, és a kiégés is érthető. De ebbe nem kéne belenyugodni, mert sajnos az nem reális, hogy minden osztályban „csendben figyelő, szőke kislányok” üljenek csak. Igenis meg kell tanulniuk a tanároknak kezelni a helyzetet.

Amikor sulit kerestem a gyereknek, sokat megnéztem a környéken, és rácsodálkoztam, hogy az egyik iskola „gyerekközpontú”-nak hirdeti magát. Nagyon hó hívószó ez egy szülőnek – de aztán szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy vajon miért kell ezt hangsúlyozni. Mi az úristen lehetne egy iskolánál a középpontban, ha nem a gyerekek? A tanárok? A szülők? A KLIK-es tótumfaktum, aki a fejük fölött trónol?

Kérem ezeket továbbgondolni! :)

Első és legfontosabb felkeresni a helyi Pedagógiai Szakszolgálatot, ezt nem lehet veréssel vagy paranccsal elintézni, ez komolyabb dolog.

Egy rövid leírás: [link]

#50:

Valószínűleg ritkán láttál tanórát, különösen a katedra másik oldaláról. Talán nem kellene az oktatásügy, szülők, gyermekek stb. összes hülyeségét a tanárok számlájára írni. Mert sajnos, ellenpéldást is tudnék sorolni...

Kérdező:

Jó lenne tudni valami konkrétabbat is (ezt már pedzette valaki előttem): mennyi idős a gyerek, milyen óráról van szó, szerelmes-e vagy netán otthon minden rendben van-e stbstb. Erre így lehetetlen normális választ adni. Ez olyan, mintha azt kérdeznéd a dokitól, hogy mostanában nagyon fáradsz, milyen gyógyszert javasol?

Viszont van egy általános jelenség, amivel szemben viszonylag tehetetlen a mai pedagógia: a mai világban már nagyon nehéz a gyerekek figyelmét lekötni. Minden pörög körülöttük, nem olvasnak, és ezerszer több inger éri őket, mint amennyit befogadni/feldolgozni képesek. Egy videóklipben is ezredmásodpercenként villan fel egy-egy új kép. Ma már a filmekben sincs egy olyan snitt, ami 10 mp-nél többet tartana )sőt, újabban már egyszerre 3-4 jelenetet látunk osztott képernyőn). Az FM rádiózás alapszabálya, hogy 3 percnél többet lehetőleg ne beszéljünk, vagy ha mégis, tűzdeljök meg mindenféle effektekkel stb. Ha a tévében 5 percig unalmas az adás, rögtön átkapcsolnak... Sajnos, a tanárt nem (vagy csak nehezen) lehet kikapcsolni. A gyerekek nem szokták meg a monotóniát, a kitartó figyelmet, természetes, hogy 10 perc után szétesnek, nem tudnak odafigyelni, különösen, ha nincs semmi inspiráló vagy motiváló tényező. A mi időnkben elég volt, ha a tanár magyarázott, ma viszont már mindenféle artistamutatványokkal és bűvésztrükkökkel kell fűszerezni a multimédiás előadásokat, és ennek ellenére, a végeredmény egyre csapnivalóbb.

Röviden: a tanár sem mindenható (természetesen, vannak "jó" és "rossz" tanárok). A gyerek pedig úgy működik, ahogy az az adott környezetben, adott nevelés mellett elvárható tőle. Nem biztos, hogy a tanár a hibás, és az sem, hogy a gyerek. De talán őket kellene megkérdezni, és kiderülne, hol a bibi...