Van olyan aki megbánta hogy gyereket vállalt?

Persze hogy van..

Nem mindenki átgondoltan vállal gyereket.

Van, igen, mégsem jól sül el

Igen, van. Mindenki ilyen más és más részét bánta meg más és más okból.

Nagyon szeretem a fiacskámat, egy fenomenálisan okos, ügyes, érző szívű kis hároméves. Rendesen csodálom. De a gyerekkel járó életmódot a mai napig nem szoktam meg, és ki merem mondani, hogy hullámokban előtör belőlem az érzés, hogy ezt a hektikus, állandó készenlétet igénylő, folyamatosan újratervezős életmódot utálom. Őt nem bánom, de a tényt, hogy megváltoztattam az életem, azt néha nagyon is. A munkám kipihentséget, kreativitást és inspirációt igényel. Ergo évek óta fércmunkát végzek, és a belső idegbaj hajt, hogy jobban kéne, mert nem vagyok boldog, ha nem alkothatok.

Így eldöntöttem, hogy nem lesz több gyerekünk, mert tönkretenné a létszámunk növelése az amúgy is kényes belső egyensúlyom, és akkor senki nem járna jól. Önismeret, ennyi.

6-os vagyok, igazából az, hogy a valóságban hogyan reagálsz majd a felelősségre, az kizárólag akkor derül ki, amikor már csinálod. Ezért rühellem azokat a kijelentéseket, hogy dehát tudtad, mit vállalsz... Jézusom, hát ezt abszolúte lehetetlen a teljes valójában előre tudni, komolyan nem szoktam érteni, hogy aki ezt hiszi, az mégis mit képzel magáról. Honnan tudnánk, hogy fél év alvásmegvonás után hogyan reagálunk, amikor soha a büdös életben nem volt még csak hasonlóban sem részünk. Nagyképű, önimádó kijelentés. Meg hogy hogyan reagálunk a további másfél év alvásmegvonására... És teljesen normális, hogy mindenki máshogy. Nekem van négygyerekes barátnőm, aki 10 éve nem aludta át az éjszakákat, és bár igazi önsanyargató kemény jellem, mellette ott vagyok én, aki az egyetlen gyereke mellett egyéves korában éjjel pánikrohamot kaptam, gyomorgörccsel, nehéz légzéssel, amit akarsz.

Mindenhogy ér reagálni, és minden neked szar helyzeten ér javítani, nem kell önsanyargatni a gyerek kedvéért... azt nagyon megtanultam, hogy a "gyerek az első" az jobb, ha az életbentartási szakaszra korlátozódik, és azután inkább a közös optimum és a kompromisszumok megtalálása felé kell törekedni, mert semmit nem ér a család, ha felőröl. És az se mindegy, hogy idővel meg kell tanulnia várni, illetve másokat is figyelembe venni, különben egy diktátor válik belőle, ha felnő.

Szóval igen, nagy falat, és hidd el, teljesen normális, hogy ambivalensek az érzéseink akár még akkor is, ha a baba már a kezünkben van. A pszichológia a gyerekvállalást normatív krízisnek mondja, gyakorlatilag meghal a korábbi életvitelünk, és visszahozhatatlan. Ezt egy mai, 21. századi dolgozó, ambíciózus nő nem úgy dolgozza fel, mint Marika a hatvanas években, aki addig a szalagnál állt, de most végre abbahagyhatja azt a borzalmas munkát... vagy a 18. századi, anyának nevelt 17 évesek, akik 25 évesen már reménytelen vénkisasszonynak számítottak. Ez egy új kor, új bizonytalanságokkal és szembenézésekkel.