Gyereket vállalni olyan mint az önfeláldozás minimum 20 évre, jól érzem?

Rosszul erzed.

Semmihez sem foghato orom es boldogsag.

13. Én sem problémának tartom a gyerekemet, legalábbis nem abban az értelmében a szónak, hogy "baj", de feladat van vele és a háztartással bőven, kb minden nap egy feladatsor.

Én azért ezt az egészet bizonyos értelemben elég nagy veszteségnek érzem, egyrészt a munkám miatt (én minden reggel azzal kelek, hogy na vajon mi a helyzet bent), másrészt mert pont mostanra jutott volna el abba a fázisba az életem, hogy megengedhettem volna magamnak egy-egy hétvégi kiruccanást, hobbyt, ilyesmit.

Azért csinálgatom így is az ötleteimet, de kisbaba mellett nehéz (most pl plüssállatot varrok, csak hogy ne gondolj valami nagy kilengésre).

Ugyanakkor tudtam hogy ilyen lesz, vállaltam, gyakran élvezem is, nem is bánom, de nem gondolom, hogy akármilyen embernek való és ez lesz a rózsaszín nirvana.

Nem fehér és nem fekete, d emég cska nem is szürke ez az egész. Vannak nehezebb és örömtelibb periódusok és ezek szerencsére nagyon gyakran váltakoznak. Egy kisbabával a virrasztás, hasfájós időszak, kialvatlanság utólag szinte semmi, mondjuk egy komolyabb dackorszakhoz aztán később az esetleges iskolai problémákhoz, még később a felnőtt életben elindításhoz képest. Ezek a nehézségek, és igenis rengeteg feladat, kihívás, amiket meg kell oldani, tetszik, nem tetszik, csinálni kell, élvezni érdemes, de nem kötelező, ez már személyiségfüggő. De mindig ott van ezekkel együtt is az, hogy ahány gyermekem van, annyival több szeretetet kapok. Ennyi. Van, akinek ez már bőven-bőven megéri, másnak ez nem elég cserébe az áldozatokért.

Azért azt hozzáteszem, hogy aki azt írja (és másfél-két évesnél nagyobb gyereke van), hogy a gyereknevelés minden egyes pillanata véget nem érő öröm, az vagy hazudik, vagy valamilyen szeren van.

#16:

"...aki azt írja (és másfél-két évesnél nagyobb gyereke van), hogy a gyereknevelés minden egyes pillanata véget nem érő öröm, az vagy hazudik, vagy valamilyen szeren van"

Azzal teljesen egyetértek, hogyha a kisgyerek beteg, az gond, idegesség és szomorúság. Pl. szerencsére a mi gyerekeink nem hányósak. Ha rendszeresen éjjel közepén hányásnyomokat kéne takarítanunk, akkor biztos jobban érezném a gyereknevelés árnyoldalait. Arról nem is beszélve, hogy mennyire sajnálnám az elesett, rossz közérzetű gyerekemet. Na meg a szervezkedés, hogy ki vigye orvoshoz, hogyan oldjuk meg a következő napokat.

A kamaszkori viharokról és az életben való elindulásról még nincsenek tapasztalataim.

Viszont számomra sokkal szórakoztatóbb társaság a két gyerekem (akár külön-külön, akár együtt), mint bármely más felnőtt. Szívesebben hallgatom meg, mit épített legóból vagy építőkockából a kisfiam, mint bármelyik felnőtt bármilyen örömét-gondját. Egyre inkább megértem Vekerdyt, aki azt nyilatkozta egyszer, hogy a felnőttek problémái untatják (ellentétben a gyerekek dolgaival).

Természetesen a gyerekekkel való foglalkozás örömét akkor érzem igazán, ha nem vagyok holtfáradt és nem nyomasztanak az elvégzendő teendők.

Így értettem, amit #11-ben írtam.