Gáz, hogy én élvezem és pozitívan élem meg az egyedülálló anyaságomat?

Unokatestvérem pont erről beszélt pár napja nekem. Őt is megcsalta a férje, elváltak, mert amúgy sem működött már, egymás agyára mentek. Neki mondjuk nagyobb a fia és apuka segít jó pár dologban. De szinte ugyanezeket mondta.

Jobban is néz ki, életvidámabb.

Elég sok rossz házasság van. :/

Dettó, két gyerekkel (bár most már egy éve van párom)

Először betojtam, hogy jajjmilesz, de a legnagyobb válltozás az életemben a kevebb szennyes és nagyobb rend lett (csak két gyerek után kellett pakolni)

És az a pillanat, mikor rájöttem, hogy mindenre képes vagyok egyedül, na aaaz olyan erőt adott, hogy egy házat arrébb tudtam volna emelni :D

(Éppen falat gletteltem, és olyan sima lett, hogy nem kellett csiszolni, köszönhetően annak, hogy cukrásznak tanultam)

Én egy nagyon rossz kapcsolatból szálltam ki terhesen. Utána ötéves koráig egyedül neveltem a fiam. Többé-kevésbé én is pozitívan éltem meg a dolgot. Nem mondom, hogy néha nem éreztem nehéznek, vagy hogy időnként nem hiányzott egy társ, de igazából ez egy tök jó időszak volt. Nekem kellett megoldani mindent, de nem is tartoztam számadással senkinek. Én szívesen emlékszem rá vissza, jól megvoltunk ketten.

Azóta férjhez mentem, boldog házasságban élek, közben született egy közös gyerek is, de a nagyot is közösként neveljük. Ég és föld a különbség, sokkal könnyebb így, a gyerekek is sokkal kiegyensúlyozottabbak, na meg én is. De abban az öt évben nekem az volt a természetes, ahogy akkor éltünk, lévén, hogy én előtte sosem neveltem közösen gyereket senkivel, ebbe csöppentem bele.

Jó volt úgy, viszont így még jobb :)

Igaz, az én férjem nem is az a fajta, akinek lesni kéne a kívánságait, mert felnőtt ember, szülő, ugyanazt meg tudja csinálni, amit én is, úgyhogy számonkérni sem szokott. Ha úgy látja, hogy nincs porszívózva, megfogja a porszívót és elintézi.