Én vagyok túlérzékeny a helyzet miatt? Vagy még ezt is rosszul csináltam?

Várandós voltam, de túl korán érkezett a kisbabám. Intenzív kezelésre szorul és sajnos még nem tudni életben fog-e maradni. Csak rövid időre lehet látogatni menni, ezért a nap nagy részében tehetetlen vagyok, csak el kell foglalnom magam, hogy más is van a világon.

Teljesen magam alatt vagyok, hiába vannak, akik támgatnak, biztatnak, csak azt érzem alkalmatlan vagyok mindenre.

Mindehhez hozzatarsul az is, hogy a nagyobb feltestver soha meg se kerdezte az elmult hetekben, hogy hogy van a testvere. (aki már a várandósság közepétől csak azt szajkózta milyen csúnya nagy a hasam és milyen gusztustalan, ahogy rugdos bent a kicsi ((nem direkt mutogattam neki!!! csak latta tobbszor is es olyankor tette is a megjegyzeseit))

Nekem ez is nagyon rosszul esik es melyen megbant a kozonyevel. (Se nem.kerdez, se nem mond semmit, egyszer megkerdeztuk bejonne-e a korhazba, ha o nem is johet a babahoz, de addig is egyutt tudunk vele lenni es akkor is csak annyit mondott neki ehhez semmi kedve.)

Teljesen olyan, mintha az egesz helyzetrol tudomast se akarna venni, nem erdekli es az se hatja meg, hogy mi a parommal nagyon nehezen eljuk meg ezt az egesz idoszakot. Vele is foglalkozunk, de az utóbbi időben szinte lehetetlenne vált (vagy egy hónapja nem kér se beszelgetésekből, se az érdeklődésből, de még a korábbi közös elfoglaltságokból sem - amióta nyári szünet lett).

Legyszives ne essetek nekem, hogy irrealisak az elvarasaim, mert nincsenek. Szeretnem, ha a kisbabam eletben maradna es hazahozhatnam...es nagyon bant, hogy a feltestveret csöppet se erdekli az egesz tema. (A varandossag legelejen nagyon lelkes volt, amikortol nőtt a pocak akkortól kezdte a kritizalast, fikazast.)