Miért kellene a különélést erőltetni, ha a gyerekünk kedvéért, tudunk együtt élni? (hosszú lesz)

Volt egy kérdésem, és kicsit elterelődött az iránya.

Engem meglepett, hogy ennyire mozdítanának a jelenlegi helyzetemből.

Leírom a jelenlegi helyzetet (papírunk is van a dologról így csak közös megegyezéssel, vagy pereskedéssel változtathatunk rajta, ügyvédek előtt írtuk, a megjelölt időintervallum egy év, utána újratárgyaljuk, írjuk)

Egy fedél alatt lakunk, ami az apa tulajdona. Nekem nincs saját lakásom, önerőre gyűjtök. A kicsit felváltva visszük bölcsibe, rokonokhoz kirándulni etc. Mind a ketten más más városban dolgozunk, így ingázunk, de ezzel együtt is nagyjából ugyanannyi időt töltünk a kicsivel. Ő nem fizet gyerektartást, én nem fizetek a lakásra, így tudok félretenni, nem más zsebét gyarapítom.

A párkapcsolati dolgokat lerendezzük ahogy akarjuk, tudjuk. A lakásba nem hozunk fel ilyen kapcsolatot, nem tudom hogy neki van e nem e, nem szoktam kérdezni. Nekem komolyabb nem volt/ lesz még egy ideig, nem nem azért mert még szeretném az apját, időm és energiám, no meg kedvem sincs sok hozzá.

Ő nem rakhat ki engem, én nem költözhetek el a gyerkőccel.

Nem szoktunk veszekedni, ez a felállás is csak azért működik, mert képesek voltunk felnőttként félretenni a személyes sértettségünket.

Tehát összegezve, a kicsi nyer, mert látja mind két szülőjét, és a megszokott szeretetteljes környezetében van.

Az apja nyer, mert mindennap látja a gyerekét, nem kell gyerektartást fizetnie, nem kell egyedül megoldania mindent a picivel kapcsolatban mert itt vagyok, számíthat rám.

Én nyerek mert, mindennap velem van a kicsi, nem kell se gyerektartást se albérleti díjat fizetnem, nem kell mindennel egyedül megbirkóznom mert az apja segít.

És erre itt mindenki azzal reagált hogy költözzek el.

Mit is nyernék vele, akár én akár a kicsi?

Első körben nem is biztos hogy nyernék,

ha elköltözök mielőtt pereskednék, akkor azzal indulok hogy minden előzetes indok, közlés nélkül, felrúgtam egy érvényes megállapodást amire én is ahogyan az apja is köteleztem magam. Felelőtlenül elszakítottam a gyerkőcöt az apjától, a megszokott otthonától, a bölcsődéjétől (a bölcsőde nem kötelező, az sem biztos hogy az új lakhelyen felveszik őt (létszám függő), akkor pedig hogyan oldom meg hogy dolgozzak?), nem biztosított hogy ugyanúgy mindennap láthassa, ha bekopog az új lakhelyünkre az apja akár rendőr mellet, hogy hazavinné a kicsit nem mondhatnám azt hogy nem. A kicsi lakcímét, csak az ő hozzájárulásával változtathatom meg (igen kell az aláírása), ameddig nincs kimondva az hogy az én felügyeletem alatt van. Az apja el tudja látni, tud gondoskodni róla. Saját lakása van, oda vittük haza a kórházból a törpét, oké a műszakját át kérne kérnie, de ha azt meg tudja oldani semmi nem szólna ellene. Lehet jönni azzal hogy de én vagyok az anyja, de addig amíg érzelmi és anyagi biztonságot tud nyújtani a kicsinek, ezt pont nem fog senkit érdekelni.

A gyerekünk kiegyensúlyozott, nagyon barátságos, közvetlen természete van, nincs lemaradva semmivel, tényleg semmi jele se itthon se a bölcsődéjében annak hogy megviselné őt a jelenlegi helyzet. De ez sokban múlik rajtunk, hiszen törődünk a gyerekünkkel, nem veszekszünk egymással, nem hordunk fel idegeneket, nem teremtünk kényes kellemetlen helyzeteket.

Persze ez nem fog örökké tartani. Nyilván egy idő után elköltözök, de akkor is olyan távolságban gondolkozunk (igen az apját is foglalkoztatja ez a kérdés) ami a kicsinek átjárható kettőnk között, mert mind a kettőnkhöz joga van. És mind a ketten szeretnénk is ott lenni neki. Szeretnénk ha ez úgy zajlana hogy ő is amennyire lehet megértse ezt. Hiszen később ez fontos tapasztalat lesz. Az hogy igen, ha két ember nem szereti egymást akkor nem kell egy párnak lenniük, de ha van egy gyerekük aki fontos nekik akkor igenis lehet és fontos olyan kompromisszumokat kötni amik mindhármójuknak elfogadható.

Amúgy kedvencem az volt hogy nem tudnék saját lábra állni, nem vagyok kiszolgáltatott helyzetben tehát anyagilag, az albérlet ára miatt bőven járna lemondással, de megoldható lenne, csak nem gondolom azt hogy a gyereknevelés csak az én kiváltságom/keresztem (ki hogy éli meg) és ebből kirekeszthetem az apját.

Lehet hogy megint meg fogok lepődni a válaszokon, de én tényleg szerencsésnek gondolom ezt, mert hány gyerek, anya, apa tudja elmondani azt hogy egy szakítás után így együtt tud működni? Le is léphetett volna, élhetné az életét kötetlenül, anyagilag meg se rendítette volna az hogy gyerektartást kell fizetnie..