Volt valakinek boldog gyermekkora elvált szülők gyermekeként?

Jelen! 😊

Nekem nem.

Nekem nem. Borzasztó volt az egész gyerekkorom a szüleim miatt. Apám alkoholproblémákkal küzdött, anyám meg mentális problémákkal (kissebbrendűségi érzés, folytonos féltékenykedés, idegösszeroppanás, paranoiás téveszmék, minden volt). Az volt a furcsa, ha egy nap elmaradt az üvöltözés, lelki terror (anyám üvöltözött apámmal, még neki is ment néha, apám alapvetően egy csendes, meghunyászkodó típusú ember volt, már meghalt). Ez a két ember remekül megtalálta egymást...Persze egy idő után elváltak, de nem sokkal lett jobb ettől a helyzetünk öcsémmel. Apám elköltözött a szüleihez, az anyánkkal maradtunk, aki folyamatosan sajnálta és sajnáltatta magát. Ha átmentünk apuhoz, vagy szóba álltunk az apai nagyszüleinkkel, akkor már mi gyerekek is szemetek voltunk, mert egyből ment, hogy ott biztos sokkal jobban érezzük magunkat, ő már nem elég jó, stb. Apámról folyton csak negatívan nyilatkozhattunk előtte, mert különben besértődött ránk, mi voltunk a kis hálátlanok a szemében. Ha nem élt volna velünk az anyai nagymamám, aki mindig próbált védeni minket, szerintem tuti felkötöttem volna magam tinédzserkoromban. Két alkalommal el is szöktem otthonról, persze anyám nem értette, miért is, mikor ő mindent megtesz értünk... A válásukkor én 10 éves voltam. A fura az volt, hogy sem apám, sem az ő szülei soha egy rossz szót sem mondtak előttünk anyuról. Náluk nyugalmunk volt. Azért örülök, hogy megszülettem, meg az öcsémnek is, de mai napig rányomta a bélyegét mindkettőnk életére (öcsém 30, én 38 éves vagyok). Ha pár szóban kellene összefoglalnom, mi lett volna jó gyerekként nekünk, akkor elsőként azt mondanám: az, hogy őszintén, nyíltan szerethessük mindkét szülőnket. Hogy megkapjuk azt az érzelmi biztonságot, hogy mindkettőjükre mindenben számíthatunk. Hogy láthassuk őket egymással normális emberként viselkedni. Hogy ne kelljen alakoskodni, hazudozni attól való félelmünkben, hogy elveszíthetjük anyánk szeretetét, ha rosszat szólunk (a félelmetes az volt, hogy igazából sokszor nem is tudtuk, anyánk szerint mi lenne a jó válasz, annyira gyenge volt idegileg, hogy folyton kiforgatta a szavunkat, bármit mondtunk). Elnézést, ha hosszú voltam...