Hogy lehet feldolgozni, hogy itthon kell maradni a gyerekkel?

Imádtam a munkámat, lombik előtti napon még bent voltam, úgy zavartak haza este.

6 hónapos babával terveztem részidőbe visszamenni. Most egy éves a lányom, de nem akarom elhagyni még :-)

Na szóval: a pörgés nekem is hiányzik, úgyhogy nekiálltam vállalkozni.

Ami az otthonlétet illeti:

Megértelek. Pár havonta néhány napra én is összezuhanok, aztán megy minden tovább.

A férjem 8 órában dolgozik, aztán megy az első vállalkozásunk után, amit ő visz, mert menni kell utána.

Én itthon robotolok, de én amolyan anti-házitündér vagyok, akárhogy igyekszem, sosem haladok normálisan semmivel, nem úgy van rend, ahogy akarom. Mindegy.

Kidobtam (!) az összes kinyúlt ruhámat, hogy még véletlenül se olyanokban mászkáljak itthon. Van régi farmerom a kerti munkákhoz (farmermán vagyok), van idebentre a házba is, olyan cucc, amit simán utcára is felvehetnék.

Reggelente a gyerek a pelenkázón, amíg bohóckodik, addig én rendbe szedem magam. Aztán őt.

Különben nincs rá időm.

Havonta fodrász, kozmetikus alkalomszerűen (megoldom otthon, csak tisztítani járok).

DE!!!!

A saját szférám nagyon tud hiányozni!

Ha tudsz, néha lógj meg gyerek nélkül otthonról, bár nekem ez gyerekkel is megy, csak menjünk valahova!

Csak 10 perc és egy jó kávé! (ez az ima nálam) - most megkaptam! Apa elment árvízhez, én meg várom, hogy ébredjen a gyerek.

Bocs, hosszú lettem, de azért remélem segítettem.

Én a későn szülők csoportjában tartozom, és azt hittem, hogy nagyon elleszek a várva várt babával. (Évekig próbálkoztunk). Aztán az első "Úristen, gyerekem van" roham után azt éreztem, hogy elveszítettem önmagam. A szoptatás miatt nem ehettem a kedvenc kajáimat, nem tudtam akkor boltba menni, amikor akartam, mert meg kellett szervezni, illetve rohantam haza szoptatni...stb. Nagyon jó a kislányom, csak evett és aludt. Szó szerint unatkoztam. Nincs hobbim, a szórakozáshoz fáradt voltam. Aztán összeszedtem magam, segítséggel, és már nem kapok pánik rohamot attól a tudattól, hogy gyerekem van, viszont nekem is hiányzik a régi közegem. Most 4,5 hónapos a lányom, nagyon szeretek vele játszani, sétálni, míg alszik - még mindig sokat -, de rájöttem, hogy egyszerűen nem tudok lelassítani. Ahhoz voltam szokva, hogy reggel felkelek kb 6 után, és esetleg este 8-ra végeztem, aztán 11 körül alvás. Most sok a szünet, mert egyrészt nappal is több órákat alszik a csajszi, időnként alig várom, hogy felébredjen, illetve minden reggel úgy felöltöznék és mennék...dolgozni. Nagyon szeretem a munkám, szülés előtt 14 évet dolgoztam már, nagyon várnak vissza. Úgyhogy sok vívódás után úgy döntöttem, hogy ha 1 éves lesz, 4 órában visszamegyek dolgozni. Ez végül is 2,5 napot jelent nélkülem. Ebben lesz alvás is, a nagymamák szívesen vannak vele, szerintem ez így lesz jó. Ettől a gondolattól, és attól, hogy a férjem is egyetértett, megnyugodtam, mert tulajdonképpen "látom a végét" az otthonlétnek.

Hidd el, ha a munkád hiányzik, hiába mész a gyerekkel programokra, hiába tartasz barátnős napokat, attól még azt fogod érezni, hogy otthon vagy. Nekünk mindegy, hogy hétfő van, vagy szombat, időnként azt sem tudom, hogy hányadika van.

Azt gondolom, hogy elégedett, kiegyensúlyozott anya sokkal többet ér, egy frusztrált, időnként boldogtalan, esetleg türelmetlen anyánál. Én ezért döntöttem így. Persze 1 éves koráig még van idő, ha majd kevesebbet alszik, többet kell vigyázni, hogy mit kap be, hova mászik stb. akkor nem fogok unatkozni, de a régi élet utáni vágy szerintem nem fog elmúlni.

ne haragudj, de úgy érzem, nagyon rossz passzban lehetsz most, hogy ilyeneket írsz! Az én kisfiam 4 hónapos, de nem érzem úgy, hogy bármiről is lemaradnék. A körmöm, a hajam rendben, mindjárt leszedem a „bajuszkámat” is. Nem unatkozok: ma templomban voltunk, bababarát templomban, babás anyukákkal, ismerősökkel találkoztam, beszélgettünk. Holnap vizsgázok az egyetemen, most tanulok. Közben kedvenc filmjeimet töltöm a netről, míg azokat nézem, takarót varrok a kisfiamnak. Apa sétál a kicsivel az utcán most épp. Nincs időm unatkozni, nem érzem úgy, hogy cseléd vagyok, amiért főzni, mosni, vasalni kell. Nem temetem el magam a házimunkába. Igaz, ritkán járunk csak a picivel kettesben sétálni, de nem azért, mert nehéz a babakocsi, hiszen van kenguru, magamra kötöm és megyek, hanem azért, mert sajnálom a pénzt buszjegyre, inkább megvárom, míg Apa bevisz minket a városba, és különben is nincs célom, ahova menjek (vásárolni pl., mert most épp egy vasam sincs, céltalanul sétálni pedig utálok). Inkább kimegyünk az udvarra, vagy teszünk egy kört itt a külvárosban.

Szerettem a munkámat, a pörgést, de most nagyon belefáradtam. Most a rendszer hiányzik az életemből, erre vágyok.

Ha a párom szépen felöltözik és elmegy dolgozni, akkor ha együtt megyünk valahova, én is szépen kiöltözök. Mondjuk szerencsém van: nem lóg a mellem, már sajnos régóta nem szoptatok, nem híztam el.

Nem szuperanyu ő, csak ügyes.

Mindenkinek más mértékű idő kell, amíg ezzel megtanul együttélni.

Nekem a házimunka a mumus, pedig mindig elcsodálkozom, milyen gyorsan végeztem. Egyszerűen csak erre lusta vagyok. Erre legalábbis.

De helyette szerkesztem a készülő weboldalamat, segítek a férjem vállalkozásában itthonról és közben adományt gyűjtünk borsodba, a gátakon dolgozó rendőröknek, meg az árvízkárosultaknak.

És a mellem se lóg, meg szerintem slampos sem vagyok.

Na meg még a gyerekemmel is foglalkozom.

Pedig néha, 1-1 hétre engem is elővesz a sikítófrász és futnék kifelé a világból, de aztán ez azért elmúlik.

Szedd össze magad, kicsit csavarj a világnézeteden az optimista irányba és hajrá! Ha az segít, hogy részidőben újra dolgozz, hát tedd! Nem vagyunk egyformák.

Én nem mennék vissza még, de a főnököm még szülés előtt is dolgozott, meg már másnap is a kórházi ágyról.

Csak te érzed, mi a jó neked és a gyerek is jobban fogja érezni magát egy boldog, kiegyensúlyozott anyuka mellett, mint egy depis idegronccsal, aki azon mereng, hogy minek kellett neki gyerek, mert most meg be van zárva vele.

Érted, hova akarok kilyukadni?

Kívánok minden jót Nektek! Majd írd meg, megoldódott-e ez a gondod.

19.39-es vagyok. Gratula az utolsónak is! Legalább nem egyedül vagyok „szuperanyu” :)

Különben azért írtam, kedves kérdező, hogy rossz passzban lehetsz, mert nekem is voltak/vannak ilyen pillanataim, amikor semmi sem jó. De alapvetően örülök neki, hogy végre itthon vagyok, bár néha hiányzik a reggeltől estig meló. De abba én is belebetegednék, ha lógó hacukában ülnék itthon, a férjem meg ing-nadrágba felöltözik, felhúzza a kiboxolt cipőjét és kimegy az ajtón. Ilyenkor valódi istennek látom őt, én meg a trampli feleség vagyok egy ilyen tökéletes férfi mellett...