Pszichológus tud segíteni?

Gyerekkoromban (kb 10 lehettem) nagyon idegesített a babák sírása, a nagyobbak hisztije. Számomra sosem volt aranyos, amikor egy gyerek produkálta magát. Teltek az évek és ez a téma háttérbe szorult, mert nem volt a környezetemben gyerek. Szépnek találtam a családokat, amikor babakocsival sétáltak, vagy amikor anya-gyerek barátságról hallottam. Később, olyan 15-16 évesen már eldöntöttem, hogy 30 éves koromig férjhez megyek és szülök két gyereket, mert fiatalon szeretnék szülővé válni (én késői gyerek vagyok, aminek csak hátrányát láttam mindig). Lett egy komoly kapcsolatom, egy éve összeházasodtunk csaknem 10 év után, és gondoltam, hogy jó lenne, ha lenne gyerekünk. Örültem amikor megfogant, de már az is furcsa volt a terhesség alatt, hogy nem ébredt fel bennem az anyai ösztön, gondoltam majd a szüléssel. Hát nem így lett. Rá kellett jönnöm, hogy nem sokat változott a gyerekkori viszonyom a babákhoz, továbbra is felidegesít a sírás, és ezért nem tudok olyan türelmes lenni, mint amilyen alapból vagyok. Egy hetes sem volt a baba, amikor megfogalmazódott bennem, hogy ez az egész nem nekem való. Ellátom tisztességesen, szoptatom, stb., de egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy be vagyok korlátozva a pelenkázásba, szoptatásba és a gügyögésbe, ez utóbbi nem is igazán megy, mert nem nagyon tudok úgy beszélni valakihez, hogy nem is érti meg nem is válaszol. Biztos jobb lesz, amikor már értelmesebb meg önállóbb lesz, de ezt a helyzetet nagyon rosszul viselem. Jó lenne pár évvel előrébb járni már, hogy lenne legalább 4 éves. Gondoltam, hogy pszichológus segítségét kérem, mert ezt még a férjemnek sem merem elmondani. Nem kérek olyan válaszokat, hogy "így jártam", "miért nem gondolkoztam korábban".