Miért jön mindenki azzal, hogy lény hálás anyukádnak, mert felnevelt meg gondoskodott rólad, stb?

Én azt tartom érdekesnek, hogy mindig az nem érti ezt, akinek egyáltalán nincs még gyereke, vagy éppen csak most született.

Majd ha eljuttok odáig, hogy lediplomázik a gyerek, akkor meg fogod érteni.

Kérdező: gondolom, ugyanilyen természetesnek fogod tartani, hogy ha anyukád egyszer beteg lesz, pl. (nem kívánom senkinek!!) agyvérzést kap, fél oldalára lebénul, és élete utolsó 10 évben ápolásra fog szorulni. Azt sem ő kérte, hogy beteg legyen és magatehetetlen, vagy hogy naponta többször kelljen alatta ágyneműt cserélni. Ezen az alapon te sem fogod áldozatnak érezni, ha a nyaralás helyett orvosra költesz, bulizás helyett a felfekvéseit kezeled, és te fogod őt etetni.

Mert érdekes, régen ez se volt áldozat a családtagok részéről, ma pedig sokan úgy viselkednek a beteg, idős családtaggal, mintha direkt velük akarna kitolni.

Már ahol egyáltalán törődnek vele, és nem az van, hogy havonta egyszer felhívják, de amúgy ott fagyhat meg valami 120 km-re lévő parasztházban.

Amíg ez a kölcsönösség fennállt, és a gyerekek VALÓBAN hálásak voltak azért, amit kaptak, addig ez nem volt téma.

Azóta, mióta semmit nem adnak érte a szülőknek a gyerekeik cserébe, nem gondoskodnak az idős, beteg családtagokról, viszont mindenki azon rugózik, hogy a mobil, a márkás ruha és a főiskola kifizetése az JÁR, azóta én is úgy érzem, hogy igenis baromi nagy áldozat gyereket szülni erre a világra, kidolgozni a belem, hogy mindene meglegyen, és cserébe még azt se várhatom el, hogy elmosogasson vagy a saját szobáját összepakolja, mert egyből ordít, hogy ő nem kérte, hogy a világra szülessen.

Nem tudom, honnan jön most ez a szöveg ennyire divatba, de ez a nihilista, önző, mindent magának akaró nemzedék, amelyik most nő fel, egyszerűen semmire se való.

Szomorú, hogy pont ők azok, akik 28 évesen még a szüleik nyakán élősködnek, és ugyanúgy nyomják ezt a szöveget, nem ők kérték az életet, úgyhogy ha már a szülő a világra hozta, akkor tegye már meg, hogy élete végéig el is fogja tartani, mert ez nekik JÁR.

Elkeserítően életképtelen ez a generáció.

Szerintem meg igaza van a kérdezőnek. Persze nem arról van szó, hogy ha valaki hálátlan, de alapvetően sokat hallgattam én is érvként pl. hogy "azért mert én azt mondtam", "nem egyszerre húztunk nadrágot" és hasonló szövegek. Pedig sosem voltam hálátlan.

Másrészt betegként elvárnám a gyerekemtől,h ogy látogasson, ne hagyjon cserben, de ebben az esetben nem várnám el a teljeskörű gondozást, hogy feláldozza az életét, azért mert Isten őrizz engem pelenkázni kell. Akkor inkább egy ápoló, és ő is élheti az életét a családjával, nem pedig az én betegségem határozza meg az életét.

És ne tévesszük össze a gyereknevelést a beteg szülő gondozásával. Előbbi öröm, vágy, fejlődés. Utóbbi, beletörődés, leépülés, gyász, teher. Persze mindkettő mögött ott a szeretet, de nem szabad elvárásnak lennie.

Kérdező, te méltatlankodsz, hogy nem értik, amit írsz, de te is értetlen vagy rendesen, vagy valami mentális problémád van, és azért nem érted... Hálásnak lenni nem KELL, azt az ember vagy érzi, vagy nem. Én sem kértem, hogy megszülessek, de - főleg, mióta gyerekem van -, tudom, hogy kiba... fárasztó tud lenni az éjszakázás egy kisbabával, hogy sok lemondással jár(hat) az, ha az ember a gyerekének meg akarja adni, amit szerinte meg kell adni. Tuti anyukám is pl. szívesen vett volna magának drága csizmát télen, de inkább nekem vette meg a jobbat, amikor nem futotta arra, hogy mindketten szupi jó csizmit kapjunk. Nyilván ha egy szülő gyereket vállal, akkor az ilyen helyzeteket is bevállalja vele, de attól még mindenki elismerheti, hogy ez nem mindig könnyű, nem mindig kellemes.

amúgy a nyálas ömlengést én is utálom, a hálát, tiszteletet amúgy sem lehet kicsikarni, ilyen nyálas cuccokkal meg amúgy sem. De elismerni minden további nélkül lehet azt, ha a szüleink hoztak értünk áldozatokat.

Gyerekvállalás nem kötelező, de az emberek többsége belevág ilyen-olyan okokból pl.:szerelem, hagyomány, anyaság iránti vágy, szeretetéhség, kíváncsiság stb.

A gyerek a szülő felelősége, nyilván nem a gyerek tehet róla. Ennek ellenére nagyon megterhelő feladat, ami mivel nem vagyunk egyformák(se a gyerekek, se a szülők), így nem egyforma mértékű.

Én értem mire gondol a kérdező, és egyetértek a lényegi részével. De a nők többsége azért túl is tolja néha a szekeret, teljesen mártírt csinál magából, mert csak akkor érzi hogy jó anya lenne. Ezt sem tartom normális hozzáállásnak.

Ha jól neveljük gyerekeinket, akkor automatikusan hálásak lesznek nekünk ezért. Ezt nem kell kérni, meg fb képeken utalgatni rá. Az amúgy se változtat az érzéseken.

Nemrégiben olvastam valahol, és teljesen igaznak is érzem, hogy az emberi társadalom úgy alakult ki az évezredek során, hogy a szüleinktől kapott törődést gondoskodást a gyerekeinknek adjuk tovább. És ez így normális!

Én őszintén bevallom, nagyon kevés hálát érzek az anyám iránt. Az egy dolog, hogy gondoskodott rólam, de szeretetet nem igazán kaptam tőle, legalábbis olyan fajta szeretetet, amire egy gyereknek szüksége van. Inkább amolyan majomszeretettel szeretett: ő magának akart egy játékszert, nem az én érdekeimet nézte, amikor gyereket vállalt és nevelt. Ezért pedig nem tudok neki hálás lenni. Annyit tudok tenni, hogy én - reményeim szerint - másképp teszek a saját gyermekemmel. Hálát pedig abszolút nem várok tőle: én akartam őt, vállaltam a gyerekneveléssel és -gondozással járó nehézségeket. Azzal tudja "meghálálni", hogy olyan emberré válik, akire büszke lehetek (és az is vagyok). Azzal tudja meghálálni, hogy továbbadja a saját gyermekének. Nekem ez bőven elég.