Miért nem szeretem a gyerekeket?

Nem vagy egyedül, idegen gyerekkel ugyan ugybvagyok mint te. Ha behoznak a sulinkba egy kicsit minden csaj fut olvadozni en távolról ránézek, magamban nndom milyen aranyos.

Nővérem lánya más, úgyis ritkán jönnek (Németország), igy ő vele el vagyok. Jó tegyük hozza első szora hallgat általában, de kell pár nap mire feloldódok, hozzá rázódok

Én is így voltam és ez azóta sem változott meg bennem, hidegen hagy minden kisgyerek...stb.

Most a sajátomat fogom megszülni hamarosan, őt meg azóta szeretem amióta megfogant és alig várom hogy foglalkozhassak vele és szeretgessem!

Sajnos nem mindenki változik meg szülés után.

Én se szerettem sohasem a gyerekeket, ez szerintem annak is tudható be, hogy nincs testvérem, magányos gyerekkorom volt, a kortársaim sokat bántottak, nem tanultam meg megfelelően kommunikálni, érzelmet kimutatni.

A gyerekek vékony, fura hangja is zavaró, a sírás, hiszti pedig egyenesen idegesítő.

Van saját fiam, már lassan 5 éves lesz és iszonyat nagy lelkiismeretfurdallást okoz, hogy neki sem tudok úgy örülni, mint szeretném/ahogy elvárnák tőlem.

Nagyon vágytam saját babára, de amíg nem szülsz, addig soha nem tudhatod, valójában mennyire baromi nehéz egy gyerekkel. Persze nagyon szeretem őt, de sokszor idegesít a jelenléte, a nyafogása, az, hogy nincs soha nyugalmam (egyedül nevelem), fárasztanak a gyerekes játékok, az evés, fürdés, altatás rituáléja, a szerepjátékok, a hisztik, nyafogások.