Épült már le kezdetben szoros baráti kapcsolatod az eltérő gyereknevelés miatt?

Nekem épült. Gyermektelen barátnő szerint elkapatom a 3 hónapost, ha felveszem mikor sír. Nem vártam meg a többi kéretlen véleményét.

Egyéb baráti kapcsolat is megsínylette, de a rokoni kapcsolatok leginkább.

Leginkább a kérdéseik miatt(szoktál ènekelni neki? Ki szoktad vinni a levegőre?) De van, aki már egy ideje készül a gyerekvállalásra és mindenről olvasott(tudja, hogy énis) és azt hallgatom. Van, aki pedig szimplán nem gondol bele mi történhet egy gyerekkel és a figyelmetlensége/tapasztalatlansága miatt ritkulnak a programok.

Anyukákkal is borzasztó nehéz barátkozni, ritkán egyeznek a véleményeink.

Mióta gyerekem van, kevésbé vagyok toleráns a felnőttekkel, ha lehet, gyerek mentes programokra mozdulok ki, mert olyankor jól kijövünk.

Nem volt ilyen szerencsére. Mi úgy neveljük a gyerekeket, ahogy mi akarjuk, a barátaink a sajátjaikat szintén. Meg szoktunk beszélni gyereknevelési kérdéseket, hol egyetértünk, hol nem. Ha bárki ad tanácsot, vagy megfogadom, vagy elengedem a fülem mellett...semmiképpen nem akadok fenn rajta. Ha kellemetlen egy kérdés, mondok egy diplomatikus választ és továbblépek.

Szerintem lazán kell ezt kezelni, nem örülnék, ha barátságok mennének rá hormonjátékok miatti sértődésekre.

Nem csak gyereknevelés, hanem eltérő életvitel, életszemlélet miatt. Jó, ha úgy barátkozunk össze, hogy még évekig nincs gyereke egyikünknek sem, akkor ez egy hosszú, nagyon jó barátság lett volna, mert a gyerek(ek) előtt mindketten hasonló életvitelt folytattunk, nagy baráti társaság, sok buli, jövés-menés mindenhová, állandó pörgés, stb. Annak kapcsán lettünk jóban, hogy mindketten már a terhességünk alatt tisztában voltunk vele, hogy apa nélkül fogjuk a gyerekeinket felnevelni.

Majdnem egyidőben szültünk, a terhesség alatt nagyon jóban lettünk, napi kapcsolatban voltunk, támogattuk egymást. A gyerekek egy-két éves koráig tartott is a nagy barátság, de a vége felé egyre jobban építettem le, mert nekem nagyon nem volt szimpatikus, amit a "barátnőm" csinál. Mindketten a szüleinkkel éltünk, én a lányom egyéves korában külön is költöztem, albérletbe, a barátnőm ezt a világ legnagyobb hülyeségének tartotta, és heti szinten megjegyezte, hogy inkább csináljam azt, amit ő, sírjak ki egy saját lakást a szülőktől, hiszen ennyit igazán megtehetnek. Ő szinte minden hétvégén bulizni járt, nem mondom, hogy én sosem, mert fiatal voltam, néha én is eljártam szórakozni, mondjuk 1-2 havonta, de ő volt, hogy nyáron két hétig zsinórban minden éjjel máshol volt, a gyereke csak aludva látta az anyját. Én felvállaltam, hogy egyedülálló vagyok, és hogy majd akkor lesz párom, ha olyan valakivel találkozom, akivel komolyan lehet tervezni, aki lányomat is sajátjaként képes elfogadni. Öt évbe telt, de nem bánom egyáltalán. A barátnőm néhány havonta váltogatta az aktuális "apukákat" (tényleg mindegyiket így hívatta a gyerekével), mindegyiket beköltöztette magukhoz.

Folyamatosan kaptam tőle a beszólásokat, mert én a lányom kétéves korában elmentem dolgozni, ő meg fényezte magát, hogy ő otthon marad vele, bár igazából csak egy légtérben voltak sokszor, inkább a nagyi meg a dédi foglalkoztak vele, az anyjának a nevelés kimerült abban, hogy időnként elvitte vásárolgatni, vett neki egy rahedli ruhát meg plüsst, és kész.

Öt éves volt a gyerek, amikor ő is elment végre dolgozni, de azóta is (10 évesek a gyerekeink) az anyjával él, meg a most aktuális "apuval". Most már pár éve nem tartom vele a kapcsolatot, nekem ez a szülőkön csüngés, anyu-apu lehúzása, pasiváltogatás nem tetszik, és nem tudok ehhez állandóan jó képet vágni, mert egyszerűen nem értek vele egyet. Én nem mondom azt, hogy ő nem szereti a gyerekét, mert tudom, hogy nagyon szereti, de szerintem ő még nem nőtt fel ahhoz, hogy anya legyen, amikor az lett, és sajnos nagyon gyerek szerepben is maradt, pedig már lassan 35 éves. Persze a barátság megszakadásához az is hozzájárult, hogy bár én őt nem kritizáltam, ő állandóan tette a megjegyzéseket, ha valamit nem úgy csináltam, ahogy ő. Hogy én minek vesződöm a szoptatással, amikor ott a tápszer, és úgy legalább a nagyi is meg tudja etetni; hogy minek tanulok, amíg gyed-en vagyok, az a két év a gyerekről szól, tőle veszem el az időt, amíg a tanuláson stresszelek; hogy miért nem megyek gyakrabban szórakozni, így feszült leszek állandóan; hogy miért adom be a kétévest bölcsibe, azért van a gyes, hogy három évig legyek otthon; hogy miért nem megyek velük nyáron este borozni, amikor nem tudom a gyereket letenni a nagyinál, vigyem magammal, ő is szokta, legalább szocializálódik, az ő gyerekét sem zavarja, hogy hajnali háromig piáznak, élvezi, hogy buli van, az enyémen látszik, hogy nincs emberekhez szoktatva, azért nyűgös már este 8-9-kor (2-3 évesen volt ez); hogy miért nem sírom ki a szüleimtől én is, hogy fizessenek a gyereknek magánovit, magánsulit, az állami az sz*r, az ő gyereke legalább megtanul anyanyelvi szinten angolul már harmadikos korára, míg az enyémnek marad a béna állami nyelvoktatás; stb.

Néha néha még a mai napig összefutunk, most már csak a megjegyzéseket kapom tőle, úgyhogy ha tehetem, elkerülöm.

Pusztán eltérő gyereknevelés miatt nem. Minden barátnőm csinál olyat, amit én speciel nem csinálnék, de nem vagyunk egyformák, és senkivel nem fogom megszakítani a kapcsolatot azért, mert a 6 éves fiával még együtt alszik, vagy hozzátáplálja a 3 hónapos babáját, ha ettől függetlenül jól kijövünk, és nagyon szeretem őket (Valós példák). Véleményt sem nyilvánítok róla, nem kérdezték.

Olyan viszont már előfordult, hogy a kezdetben szimpatikus családról az évek folyamán kiderült, hogy nagyon nem vagyunk egy hullámhosszon. Nagyon csúnyán beszélnek a gyerekeikkel, a legkisebb kihágásért is megverik őket, a gyerekeik agresszívak, trágárul beszélnek, anyuka kacarászva meséli, hogy a 2 évese már olyan szavakat használ, hogy f..sz meg b..i, na őket inkább kerülöm, pedig egy időben még össze is jártunk.

Hát, nem is annyira tisztán a más elvek miatt, sokat játszott közre a másik fél (anyuka) megváltozott természete is. Mert nekem igazából mindegy, h ők egy szobában alszanak-e, vagy adnak-e csokit az 10 hónaposnak, vagy tartanak-e különböző ünnepeket, pl karácsonyt (nem vallási okokból nem tartják). Sőt, ha nem mesélték volna el utcahosszat, a kutya nem tudta volna. De az hagyján, h elmesélte, mert az ember meghallgatja, hanem még mintha tanácsot vagy véleményt is kért volna hozzá. Én hülye meg elmondtam az őszinte véleményem (hozzátéve, h de ez csak az én véleményem), erre sorozatosan jött a sértődés, h szerinte én vagyok a bezzeganya. Nagy szerepet játszott az irigység is, én valamivel jobb körülmények közt élek mint a másik fél, de mondjuk nem dörgöltem az orruk alá, csak ha átjöttek játszani, nyilván látták, h itthon mennyi és milyen ruha, könyv, játék, egyéb berendezés van, ami náluk nincs. Harmadrészt az anyuka szerintem enyhe szülés utáni depresszióban szenvedett, de segítséget senkitől nem fogadott el, és nem akart nyitni sem. Nyilván hozzá tartozik, h ő eleve nem volt egy ilyen érdeklődő, nyitott természet, tehát alapból legfeljebb a telefon nyomkodása meg egy-két sorozat kötötte le... Mikor beszűkült a gyerekkel, csak még rosszabb lett a helyzet.

Kicsit sajnálom, h így alakult, mert nem igazán van más kisgyerekes a környezetemben, de az állandó vérszívást is nehéz elviselni.