Miért öröm a gyereknevelés?

Én speciel nem érzek boldogságot, amikor ordít mellettem valamelyik gyerekem.

Akkor viszont igen, amikor vidáman játszanak, megölelnek, valami nagyon okosat mondanak, vagy kiemelkedően szépet alkotnak, látom, hogy rendesen fejlődnek testileg és lelkileg, amikor együtt nevetünk, és vannak közös élményeink.

Minsenki szereti, ha van valaki, akivel szeretik egymást. Ennyi a titok. Szerintem. :)

Gondolom, neked nincs gyereked.

A pici gyerek egyáltalán nem ordít mindig. Amikor meg mosolyog, akkor az ember örömében a csillagokat is lehozná neki. Ha egy kisbaba sír, akkor normális szülőnek nem az jut eszébe, hogy ez mennyire zavarja őt, hanem, hogy milyen rossz lehet a babának és mit tehetnénk, hogy megnyugodjon. Normális ember pontosan tudja, hogy a gyerek nem azért sír, hogy a szüleit bosszantsa. Szóval először is megpróbálja kitalálni az ember, hogy testi baja van-e (pl. hasa fáj) vagy csak egyszerűen egyedül érezte magát, megijedt valamitől, rossz kedve van, front közeleg stb.

Ha valószínű, hogy nincs testi baja, akkor egyszerűen ölelgetni kell, halkan, lágyan beszélni hozzá, vagy énekelni; az édesanyja megszoptathatja (a szopás nemcsak táplálkozás, hanem biztonságérzetet is ad neki).

És amikor megnyugszik, akkor még nagyobb öröm látni rajta a békét.

Később, amikor már nagyobb, és jár, beszél, tevékenykedik, akkor pedig eleve öröm vele a kommunikáció. Én mindig szívesen hallgatom a hároméves kisfiam szövegét, miközben épít valamit, vagy az autóit rendezgeti. Jó vele együtt tevékenykedni, mert szívesen segít, és öröm neki, hogy apjával, anyjával együtt lehet.

Az megérne egy misét, hogy az interneten miért olyan sok a negatív vélemény. Ez sokat elárul a mai magyar társadalomról...

Haaaat egy 3 eves dacos gyerkoc nevelese, per pillanat minden csak nem orom es boldogsag! :-)

Egy baba nevelese orom, mert latod h fejlodik, okosodik. Aztan persze amikor nyugi van egy kisgyerek nevelese is orom, bar nyugi eleg ritkan adodik mostansag nalunk.

Aztan gondolom ha lecseng a dackorszak es kezelehetobb lesz ujra, akkor ujra sok sok oromot lehet majd talalni a nevelesben, ahogy az elottem iro is irta.

Jelenleg a fiam reggeli olelese es az esti osszebujas jelenti szamomra a boldogsagot, kozotte visitas, ellenkezes, turelmetlenkedes es hasonlo negativ elmenyeink vannak. :-) Remelem kinoljuk egyszer...

A gyereknevelésben az a jó, hogy sokszor érzel örömöt és a rossz pillanatok (ha nem jár fájdalommal, pl.: egy esés) is megszépülnek. Például az első gyerekemmel, amikor sétálni akartam menni végig üvöltött. (1 hónapos kora körül). Egy rémálom volt. Amint kiléptem vele az utcára üvöltött. Ha kivettem megnyugodott. De mindig nem tudtam kivenni. Így volt olyan, hogy vele sírtam, mert már úgy éreztem megőrülök. Más baba élvezte a babakosiban alvást, az enyém meg úgy csinált, mintha fájna neki. Az emberek meg csak néztek, ha már fel sem tűnt, hogy sír. (Nagyon rosszul hangzik, de volt, hogy azt mondtam, benne hagyom hátha abbahagyja!) Aztán mikor nagyobb lett ez elmúlt. Most meg már csak nevetünk az anyukámmal azon, hogy "tényleg, volt olyan is."

Szóval vannak nehéz pillanatok, de a legtöbb csak akkor tűnik nagyon rossznak. :)

Én akkor is boldog vagyok ha üvöltenek, 3 éves és 3 hónapos.

folyton van valami de annyira vágytam rájuk, annyira szerettem volna őket hoy boldog vagyok ha sírnak is.

Szerintem egyik szülő sem attól boldog, hogy sír a gyereke. De azért én nem tapasztalom azt a "rengeteg sok negatívat". Van persze negatívum is, nem mindig kellemes a gyereknevelés, de nálunk elég ritkán van ilyen. Persze, néha rájuk kell szólni (vagyis még csak a nagyra, mert a kicsi még baba), de olyan igazán ritkán van, hogy én rosszul érezném magam a bőrömben az ő viselkedésük miatt.

A nagyobbikam már 8 éves, igazi nagyfiú, másodikos volt, most megy harmadikba. Hogy miért öröm vele? Mert tök jó humora van, már kicsi kora óta nagyon érti a viccet, és ő is állandó tréfagyáros. Mert nagyon érdeklődő, iszonyú jól el lehet vele beszélgetni, és nagyon figyel, mindent tudni akar, legyen szó arról, hogy miért kell adót fizetni, vagy hogy hogyan keletkeznek a hegységek, vagy hogyan készítik a filmeket, tényleg szinte mindenre kíváncsi. Mert látom benne magamat, pont olyan kis könyvmoly, amilyen én voltam gyerekként, illetve vagyok most is, és nagyon büszke vagyok rá, amiért ő is így falja a könyveket. És persze azért, mert hallatlan, hogy mennyire tud szeretni. Még ha most adja is a nagyfiút, de ha kiesik a szerepéből, akkor pont úgy tud bújni, mint kiskorában, és a mai napig odajön, és mondja nekem, hogy "anya, szeretlek", meg hogy "az osztályban az én anyukám a legszebb".

A kicsi még csak 5 hónapos múlt, de már most akkora egyéniség :) Nem lehet nem szeretni, egy kis tündér. Vigyorog, most kezdte el mondogatni, hogy ba-ba-ba, imádom hallgatni, megvannak a kis szokásaink, amik csak a mieink, ahogy szopizás közben fogja a hüvelykujjam, ahogy esti altatáskor zenét hallgatunk, énekelek neki, és közben úgy néz a szemembe, mintha azzal próbálná elmondani minden gondolatát. Imádom nézni, ahogy napról napra egyre nagyobb, egyre ügyesebb, egyre többet fog fel az őt körülvevő világból.

Nekem olyan sokat adnak a gyerekeim, hogy egészen biztos vagyok benne, hogy szeretnénk harmadikat is, sőt, ha rajtam múlna, negyediket is. Minden apró nehézséget megér. Persze én szerencsés vagyok, mindkettő egészséges, testileg is, meg mindenhogyan, így nekünk könnyű az életünk. De biztos vagyok benne, hogy akkor is ugyanígy szeretném őket, ha valami betegségük lenne. Nem mondom, hogy néha nem tudnám a hajamat tépni, de ez ritka. Vannak nehezebb napok is, amikor a kicsi nagyon nyűgös, vagy amikor a nagy bal lábbal kelt fel, de ilyen mindenhol van, felnőtteknek is van rossz napjuk időnként.