Nem fêltek hogy egyedül maradtok a gyerekkel?

Attol nem, de attol igen, hogy egyedul maradok gyerek nelkul. Attol, hogy mivel ugyanannyit van vele, mint en, es szereti, jo apja, siman neki itelhetne a birosag. Mindkettonknel jo helyen lenne.

Nem akarunk elvalni, szeretjuk egymast, de felelmetes belegondolni, mi lenne, ha megis. Pl ha eladnank a lakast, a felebol egy 25 nm-es tudnek csak venni es o is es azontul ott elnek...(most vettuk, ezert vagyok tisztaban ennyire a piaci arakkal)

Nemrég volt egy húzós hétvégénk, kicsit leléptem a srácokkal gondolkodni és pont ezen agyaltam végig, hogy hogyan fogom megoldani a jövőnket. Nem féltem, de elszomorított, hogy ha nem jól alakul a helyzetünk, a srácokkal hogy lesz, mert az apjuk a minden. Az az igazi bármiből, amit vele csinálnak együtt, ez meg pótolhatatlan. Hogy nekem miből és hogyan van elegem, az a másik oldal.

Anyagilag, nevelésileg, iskolázásban, sport stb. lehetőségekben nem lenne hátrányuk, nem függünk ilyen szempontból egyiken sem a másiktól, de az apjukat semmivel nem tudnám pótolni. Úgyhogy inkább felhívtam, aztán utánunk jött "nyaralni" ő is.

Egy percig sem gondolkodtam azon a terhességem alatt, hogy ilyesmi előfordulhat velem. A fiam 2-3 hónapos korában először jutottam erre, majd 1 éves volt, mikor költöztünk.

Először a csontomig hatoló félelem, és kétségbeesés járt át. Sokat hezitáltam. Nem gondoltam, hogy ez velem megtörténhet, váratlan pofon volt az élettől.

Aztán rájöttem, hogy nincs más választásom, mint erősnek lenni.

8as és hogy sikerült túl élned?

Én most vagyok ebben a helyzetben, egyedül maradtam egy kicsi gyerekkel. És igen, most azt érzem, hogy kétségbe vagyok esve.