Miért gondolkodnak így a nők, vagy leginkább a barátnőmmel van gond? Bár kétlem

Én is ìgy gondolom. Frankón rosszul esett ha a férjem kezében volt a gyerekünk. Tudtam az eszemmel,hogy nem lesz baja,nem bàntja,de a szìvem azt diktàlta volna,hogy azonnal vegyem el tőle. Ez sajnos ilyen. De ezt meg lehet beszélni szerintem. Ha elmondod neki,hogy ez rosszul érint biztos megérti és nem fogja mondani.

Ezen egyébként nem.fogsz tudni vàltoztatni,hiàba van gyed apukàknak is meg cumisüveg,addig amìg etetni és teljes érzelmi biztonsàgot(szoptatàs miatti kontaktus) csak a nő tud adni a babànak,addig ha piros hó esik akkor is a nő lesz fontosabb a babànak. És ez ìgy normàlis( pl a nők képesek annyira a babàra hangolódni,hogy egy gyekkenésre tudjàk mi a baja, ha sokàig sìr a baba megindul a tejelvàlasztàs is). Lehet càfolni,vitatkozni vele,attól ez még ìgy marad. Mert lehet bàrmilyen szuperapu vki ebben nem tudja anyukàt helyettesìteni.

De cserébe kapsz egy totyogót akinek meg te leszel az Isten,az új,az izgi,az erős ,a bàtor. Olyankor meg anya szorul hàttérbe. Ez meg a nőknek rossz,de akkor is ez van.

Na és itt jön az a kompromisszum,az az összedolgozàs,amitől férfi és nő lesz egy egész.

Nőként etetem,simogatom, ellàtom(főleg az első hat hónapban) férfiként pedig tàmogatom ebben a nőt,védem a csalàdom és a babàval "jàtszom","tanìtom".

Aztàn úgyis minden közösen működik,ha ezt belàtod ès elfogadod akkor fognak elmúlni a rossz érzéseid.

Én is azt gondolom, hogy ugyanolyan fontos mind a két szülő, nem véletlenül hívják őket SZÜLŐKNEK.

De erre azért néha figyelmeztetnem kell magamat. ;) Ezzel együtt soha(!), eszembe sem jutna ezt megosztani a párommal.

Ez nem csak az embereknel, az allatoknal is igy van. Nem veletlen, hisz mi hordjuk ki, mi szoptatjuk (ha van tej), altalaban (!) mi cserelunk pelust, ameddig apa dolgozik, mi vagyunk vele hosszu honapokon at. Ez persze normalis esetben(!) nem jelenti azt, hogy nem tudjuk, es nem tartjuk tiszteletben, hogy ti vagytok az apukak, a masik fel, aki ugyanannyira szereti a babat. Csak mas a kotodesetek hozza. Nem egyforma az apai es az anyai szeretet, de lehet ugyanugy feltetel nelkuli, es mindent felulmulo.

Amelyik no azt hiszi, hogy tobb koze van a gyerekhez, mint az olyan apanak, aki tenyleg mindent megtesz a gyerekeert es mindennel jobban szereti, az a no jo nagy hulye es onzo.

Kedves Kérdező ! ahogy az első válaszadó mondja teljesen igaza van ! ez bennünk van a génjeinkben.

Míg ti tanuljátok az apaságot , addig nálunk ez ösztönből jön, talán pont azért mert azt a 9 hónapot mi nők csináljuk végig. És valahol azért lássuk be a mai világban amikor egy nő gyereket szül bármilyen biztos kapcsolatra semmi sem garancia. Hiszen a pasi (az apa), bármikor sarkon fordul és szépen elsétál. Rengeteg ilyen van. (nyilván ebből is van több féle eset.

pl kapcsolatnak vége, de az apa továbbra is benne marad a gyerek életében, foglalkozik vele, segíti az anyát....stb

van a genyó fajta (már bocsánat) lelép és tojik a gyerekre , meg az asszonyra, aki megszülte azt a gyereket.

Úgyhogy igen, valahol teljesen jogos ez , hogy nyilván a nő más szerepet tölt be mint egy férfi ebben az esetben. A férfi dolga hogy legyen ott, legyen erős, segítse a nőt... szeresse a gyereket ha megszületik, foglalkozzon vele... De te , mint apa, soha nem leszel azzal a 9 hónappal, a szüléssel/születéssel, ami az anya és a gyermek közös "munkája/harca" , a szoptatással egyenlő, mert ezt az anya csinál végig!!! És ezek a folyamatok persze hogy az anyában és a babában is már egyláthatatlan köteléket képez !

És tényleg ne fogd fel tragikusan. Egy gyermekhez nem kevés idő és energia kell, bőven lesz ott neked is dolgod, sőt örülni fog a párod ha egy picit átveszed tőle a kicsit, hogy ő tudjon pihenni.

És azt hidd el nekem, egy gyermek megtervezése előtt lehet mondani bármit ... de tényleg bármit !!! Hidd el az esetek 90%ban a gyermek születése sokmindent felülír.

Lehet hogy te most itt görcsölsz ezen, aztán ha megszületik a pici akkor egyáltalán nem fogod ezt érezni rajta :)

Egyébként meg szerintem is ülj le vele, és mond el neki a véleményedet...

MOnd el hogy mi bánt téged ezzel kapcsolatban ... Mond el neki, hogy úgyérzed hogy ő csak gyereket akar , nem pedig családot, mert ezzel a hozzáállással ezt üzeni neked ...

Te pedig családot akarsz amiben ő az anya, te az apa. és szeretnéd mindenből kivenni a részed !!!

Ha hajthatatlan akkor viszont szerintem ő csak egy gyereket akar magának ... akkor érdemes elgondolkodnod azon hogy ő az a nő akivel ezt véghez akarod e vinni !

sok sikert és fel a fejjel :)

A kérdezővel értek egyet. Nőként, gyerekkel.

Igen, a terhesség és a szülés női privilégium, ezt dobta az evolúció. De amint világra jön a gyerek, már átrendeződnek a viszonyok. A szoptatás szép és jó, de önmagában maximum az anya fejében alakít ki erősebb köteléket, a babáéban nem. Fizikai kontaktushoz nem feltétel, hogy az illető valamelyik testrészét a baba szájába tolja. Megölelni az apa is képes, ugyanolyan bőrkontaktus az is.

Azt se felejtsük el, hogy nem minden baba anyatejes, vannak tápszeresek is. Ott már a táplálékot bárki adhatja, a cumisüveg nincs az anyára nőve.

A hozzáállás, amit a kérdező leír, szerintem szimpla kognitív disszonancia. A terhesség, szülés, szoptatás egyoldalú terhelés a nőnek. Ezért sokan megidologizálják, hogy ez előnyöket, privilégiumokat is jelent számukra, mert a "világ igazságos" nézetbe az nem fér bele, hogy a gyerek létrehozásánál a férfinak egy kellemes óra jut, a nőnek meg több havi szívás (gondolok itt a terhességgel járó kellemetlenségekre, a szülési fájdalomra vagy a szoptatásnál előforduló fájdalomra, esetleges tejtermelési nehézségekre).

A külföldi szakirodalom már kezdi lecserélni az "anya" szót elsődleges gondozóra,amikor a már megszületett gyerek kötődéséről írnak.

18-assal abban nem értek egyet, hogy minden nőből ösztönből jön a gyereknevelés, és azzal is vitatkoznék, hogy a szülés utáni időkre felkészítene a terhesség 9 hónapja(Mivel altatásban császároztak a szülés sem volt egy meghatározó élmény).

Én nem voltan a fiamba az első perctől szerelmes, szépen lassan alakult ki a kapcsoltom vele pont, mint az édesapjának. A szoptatást, öltöztetést,pelenkázást sírás/nyűgösség lekezelését is tanulnom kellett(nem arra gondolok, hogy magamhoz vegyem-e, hanem, hogy elég-e neki a ringatás, vagy éhes, vagy...meg kell tanulni, hogy mit akar jezelni a baba).

Ilyen alapon, mikor hazamentünk a kórházból, és a párom 1 hét múlva velünk volt pár napot( 2 hetes volt a kicsi), rám akarta 'sózni' a baba körüli dolgokat. Nyugodt szívvel mondtam neki, hogy pár héttel ezelőttig dunsztom sem volt, hogy a valóságban hogy is megy mindez, de 2 hét alatt belerázódtam, neked is menni fog! És ment is.

Ám az is igaz, hogy az eltelt egy évben, már jobban értem a kicsit mint ő. Bonyolultabb lett, sok mindent ki tud fejezni, van pár (más számára)érthetetlen szava. :) Mivel én vagyok vele, így fontosabb a személyem neki. Összenőttünk a hónapok alatt. A szoptatás, a sok játék, az ápolása, a vígasztalása, a huncutkodások mind-mind összeköt a gyermekemmel.

Mindemellett még mindig úgy gondolom, hogy az Édesapja ugyanolyan fontos mint én.

A legmeghatározóbb érzésem ezzel kapcsoltban, a sajnálat. Sajnálom, hogy ő nem lehett ott ezeknél a fontos pillanatoknál, vagy csak egyszerűen a hétköznapokban.