Van köztetek itt okyan aki megbánta hogy gyerekei lettek? Egyálán mennyire normális így érezni néha?

Pedig van ilyen. Van aki bevallja, van aki tagadja. Az előbbiek vannak kevesebben, őket rendszerint le xar anyazzak az utóbbiak.

Ha épp valami negatívat él át az ember, akkor bizony megfordul a fejében, hogy ha a gyerek nem lenne. ... Aztán persze ez az érzés általában elmulik. Ha hosszabb ideig tart, akkor érdemes elgondolkodni, hogy valóban teher e a gyermek, vagy esetleg depressziós az anya.

#8

Honnan veszed hogy amikor hullámvölgyben van akkor nem racionális? Én inkább azt tapasztalatom hogy amikor nem tombolnak a hormonok akkor jön a felismerés hogy ez még sem olyan mint amilyennek beállítják. Teljesen racionális, főleg hogy a gyerekvállalás szinte mindig az életszínvonal csökkenésével és a lehetőségek beszűkülésével jár. Ennek felismerése pont a racionalitás jele.

Én a legelején voltam megijedve, hogy mekkora felelősség, feladat, mennyire más lesz minden, stb. Azt hiszem, ez a baby blues. Mostanában nem szoktam így lenni.

Kérdező, hogy mennyire normális, azt csak te tudhatod. Ha téged zavar, amiért így érzel, akkor szerintem szakember segítségét kérd. Nincs veled baj, de ha felmerült ez a kérdés benned, akkor járj a végére.

A vitatkozóknak: más az, ha néha arra gondolsz, hogy bakker, régen milyen jó volt, hogy ezt vagy azt megtehettem csak úgy, meg más az, ha komolyan megbánod, hogy gyerekeid lettek. A kettő között azért van különbség. Az előbbit szoktam, az utóbbit nem.

Ja, és nem vagyok "ősanya" vagy mi :D Sőt, ha gyerek nélkül vagyok valahol, nem nézik ki belőlem, hogy anyuka vagyok, annyira nem.

Szia! Hát igen, az első évben én is baromira kínlódtam, sokszor éreztem úgy, hogy borzalmas anya vagyok, mert hozzád hasonló érzsek törtek fel bennem, ezért folyamatos lelkiismeret-furdalásom volt, azt gondoltam, „bezzeg mások” angyali mosollyal cirógatják a cukimuki, sosem síró kis „angyalkáikat”. Sokat segített, mikor ki mertem mondani végre, hogy ciki, nem ciki, időnként hagynám a francba ezt az egész papás-mamást, sőt, a gyerekemet is a falhoz csapnám szívem szerint. (Nyugi, egyiket sem tettem meg, az azóta eltelt több mint 10 év során. :))

Ahogy elkezdtem erről beszélni, kiderült, hogy hány barátnőm (vagy akár a három gyereket felnevelt anyám vagy anyósom is) érez/érzett hasonlókat – egyrészt megnyugtatott, hogy nem vagyok egyedül, másrészt láttam, hogy az általam „jó” anyáknak tartottaknak is lehetnek ilyen „rossz” gondoldataik, tehát ez nem egyenlő a „rossz anyasággal”, harmadrészt baromi nagy segítség, ha időnként ki tudja az ember őrjöngeni magát valakinek, aki megérti, és nem nézi ufónak, mert ilyeneket érez.

Persze ezt nem a játszótéren kell megtenni, mert úgy sejtem, ott sokan meglincselnének, ha kimondanád a valós érzéseidet.

Tudod, én azt gondolom, eléggé nyomasztó, hogy a médiából az anyaság „habos-babos” oldalát ömlesztik ránk (bár az utóbbi időben olvastam a neten jó, őszinte cikkeket), és gyakran az előző generációk tagjaitól is megkapja az ember lánya, hogy bezzeg ők, bezzeg régen… Tegyük hozzá, nem véletlenül alakult ki a 60-as, 70-es években a „gyesbetegség” fogalma, és tisztán emlékszem, gyerekkoromban a közeli lakótelepen hány olyan sztori volt, mikor anyuka kivetette magát az emeletről a gyerekeivel.

Fontos lenne, hogy találj valakit, akivel őszintén tudsz erről beszélni, ha más lehetőség nincs lehet ez pszichológus is, bár nekem önmagunk kívülről nézése, a humor segített a legtöbbet.

Más téma kicsit, de ugyanolyan dolog ez, mint minden emberi kapcsolat, így a párkapcsolat is. Hiába szeretem a férjem, gyakran egy-egy idegesítő dolga miatt úgy érzem, meg tudnám folytani (és nyilván ő is így van velem). Nemrég olvastam valahol, hogy egy gyerek felnőve, és látva milyen sokan váltak el az ismerősei szülei közül, megkérdezte a saját szüleit, ők nem jutott-e eszükkbe valaha elválni, mire az apja azt válaszolta: „Válás? Az nem. Gyilkosság? Az igen!” :)

Szerintem aki tényleg megbánja, és egész nap azon kattog hogy bár ne lennének gyerekeim stb. és tényleg így is gondolja, az nem normális dolog, lehet hogy depressziós, szakember segítségére van szüksége.

Az viszont tök normális ha néha átfutnak az ember agyán olyan gondolatok hogy pl. ez vagy az milyen jó is volt gyerek előtt, több időm volt, könnyebb volt stb.

Az, hogy normális-e? Hát, az utódok túlélését nyilván az segíti, ha minél inkább óvják őket, minél jobban gondoskodnak róluk.

Csakhogy, régen, az ősidőktől kezdve egészen kb. egy évszázaddal ezelőttig az ember jellemzően kisközösségekben élt, szoros közelségben a családdal, ami persze konfliktusok forrása is, de mindenek előtt az anyákat nagyon nagy mértékben tehermentesíti. Mindig van egy nagyszülő, egy nagynéni, aki figyel a gyerekre, aki játszik vele. Akivel az anya "felnőtt" dolgokról beszélgethet. Mindeközben az anya és a gyerek mégis közel vannak egymáshoz, bármikor elérhetőek egymás számára, a gyerek leválása fokozatosan történik. Ebben a helyzetben azt hiszem, nem normális, nem egészséges, ha valaki megbánja a gyerekeit. (Pedig ez is előfordul ma is: elég ha csak azokra gondolsz, akiknek ugyan van annyi pénzük, hogy minden segítséget megvegyenek ahhoz, hogy a gyerekeik kiskorában csak a gyereknevelés örömteli oldalával kelljen foglalkozni, és mindig legyen alkalmuk szeretetteli közelséget nyújtani a gyereknek, amíg az kicsi, mégsem teszik.)

A nagycsalád felbomlásával ez teljesen megváltozott. Az anyák (és hozzáteszem: az apák is) erőn felül igénybe vannak véve. A gyerek már igen kis korban, Nyugat-Európában sokszor már fél évesen napi sok, sokszor több, mint 8 órában távol van a szülőktől, este viszont minden egyszerre szakad a szülők nyakába. Háztartás, gyerekellátás, és minden egyéb, pár óra alatt. Azok az anyák is, akik hosszabb időre, akár 3 évre otthon maradnak a gyerekkel, nagyon nehéz helyzetben vannak. Sokszor nincs már elérhető nagyszülő, mert vagy dolgozik maga is, vagy távol él, vagy a késői gyerekvállalás miatt túl öreg, esetleg meg is halt. A kisebb gyerekszám miatt kevesebb a segítő nagynéni és nagybácsi is. Nehezen halad egyszerre a gyerekneveléssel és a házimunkával, mert a kicsi még folyamatos felügyeletet kíván, különben elrágja a porszívó kábelét és hasonlók. Az egykeresős állapot miatt nincs fedezet egy állandó bébiszitterre. Az anyának (és az apának) semmi ideje magára, de legalábbis kevesebb, mint ami a feltöltődéshez kell, és kevesebb, mint ami az egészséges alváshoz kell.

Ebben a helyzetben azt hiszem, egyébként teljesen normális emberek is kerülhetnek olyan állapotba, hogy megbánják a gyerekvállalást. Ez az adott helyzetben normális, DE nem egészséges, mindenképp segítség kell. A háztartásban, a gyerekfelügyeletben, a lelki élet rendezésében - és ezek nem extra kívánságok, a nagycsaládban (már persze, ha a családtagok jobbára jól kijönnek egymással) mindez adott, az ember ilyen körülmények között vált emberré. Sajnos, ez manapság nagyon sok esetben mégis luxus.

Azt tudom javasolni, hogy elsősorban azt mérd fel, mennyire vagy (te és a párod is) leterhelt. Tudsz-e eleget aludni, marad-e időtök magatokra, egymásra, és ennek függvényében el tudod dönteni, mennyire normálisak az érzéseid. Ha túlterheltek vagytok, akkor pedig el kell kezdeni gondolkozni, hogyan lehetne ezen változtatni. Már heti egy plusz óra saját idő is nagy segítség. Az is, ha van valaki, aki kivasal. Vagy csak a fürdőszobát kipucolja hetente. És a pszichológiai szaksegítség is rengeteget számít.

És ha szülők pihentebbek, és a gyerekekkel több MINŐSÉGI időt tudnak tölteni, a gyerekek is sokkal könnyebben kezelhetővé válnak.

Kitartást, erőt kívánok nektek!