Van itt olyan kozuletek, aki nem szereti/kedveli a gyereket? Ha igen, ez mitol es mikor alakult ki?

Nem mindenki való szülőnek, azt hiszem, ebben megegyezhetünk. Az is biztos, hogy sok szülőnek van határozott elképzelése, hogy milyen gyereket szeretne, és ehhez képest egész más jelleműt "kap" a sorstól. Ezt nem mindenki tudja feldolgozni - és ez okozhat egy olyan frusztrációt, ami, ha egyéb jellemhibával társul (pl. túlzott önzés, extrém sértődősség, depresszióra való hajlam) idővel talán eredményezheti, hogy a szülő meggyűlöli a gyerekét.

Szóval szerintem ehhez nem kell elmebetegnek lenni a szó hagyományos értelmében, több apróbb defekt összeadódása is okozhatja.

Sok nőben nem ébred fel az anyai ösztön még a szüléskor sem, beletelik egy kis időbe, míg elkezd kötődni a gyerekéhez. Nyilván vannak olyanok is, akikben később is gyengébb marad az anyai/apai ösztön. Ez, gondolom, akkor tetőzhet, amikor a gyerek elkezd kamaszodni, elviselhetetlen, lázad, csalódásokat okoz, próbál leszakadni, nem lehet többé befolyásolni a szülő szájíze szerint. Talán a túlzott majomszeretet is átcsaphat gyűlöletbe, ha a gyerek ki akar törni belőle.

Szóval talán a csalódásnak, sértettségnek, önsajnálatnak és az intelligencia hiányának együttes hatása, plusz az átlagosnál gyengébb szülői ösztön okozhatja, hogy valaki meggyűlöli a gyerekét. Talán gyakoribb a gyerek felnőttkorában, mint kisgyerekeknél, utóbbi tényleg inkább pszichiátriai eset lehet.

Ez csak az én elméletem, egy pszichológus megcáfolhat. :)

Anyám mesélte nemrég rokonokról, hogy nagyon fiatalok voltak, mikor az első fiuk született, 19-20 évesek talán. Házasok voltak már, de baromira nem akartak még gyereket, a férj szüleinél éltek. Szóval marhára nem örültek neki, hogy jön a baba, de megtartották, házasok voltak, ez 30 évvel ezelőtt volt, nagyon gáz lett volna egy abortusz. Szóval a babához a nagymama kelt éjjel, az anyja le se szarta, nem kelt fel hozzá, nem etette meg, ha éhes volt éjszaka. Napközben se nagyon foglalkozott vele, mindig a nagymama látta el. Mikor a kisfiú (unokatesóm egyébként) 1-2 éves volt, saját lakásba költöztek, a gyerekszoba a legtávolabbi helyiség volt az ő szobájuktól, hogy ne zavarja őket éjjel, ha esetleg nem alszik. Volt rá példa, hogy a saját hányásában találták meg reggel a gyereket, mert ugyebár nem hallották, hogy ébren van, hiszen pont ezért paterolták jó messzire maguktól.

Elhűlve hallgattam ezt amúgy, mert azóta a kisfiú 30 éves, van egy 26 éves öccse, és nagyon szerették az anyjukat, aki nemrég sajnos meghalt. Az anya pár év után valahogy átfordult, és elkezdett a gyerekeinek élni, foglalkozott velük felnőttként is, segítette őket, ahogy tudta, elintézett nekik mindent stb. Én mindig ezt láttam, furcsa volt nekem hallani, hogy nagyon nem így indult. Ezek alapján azt gondolom, hogy túl fiatal volt még a nő, mikor született a fia, de akkor is megdöbbent, hogy ennyire nem tudtak az ösztönei felébredni, és ennyire érdektelen volt neki a saját fia babaként.

Szerintem sok olyan ember lehet, de biztos még a gondolatától is megrémül, és inkább leplezi.

Ha a bentlakásos iskolát idesoroljuk, -egyetértek-, akkor mit mondunk azzal az angol szokásokról?