Van más is, aki 25 évesen még nincs felkészülve a szülésre, gyermekvállalásra?

Gyermeket nem szabad azért vállalni, mert más elvárja, legyen az akár a saját társunk, akit nagyon szeretünk. Ez egy más életszerep, amire lelkileg fel kell készülni. Ha 30 évesen, akkor akkor, ha 35 akkor, ha soha, akkor soha. Nagyon fontos, hogy add meg magadnak az időt, nem csak "2 évet", hanem annyit, amennyire szükséged van. Akkor vállalj babát, ha minden gondolatod körülötte forog, és akármit, még akár a vérzést is elviseled, cserébe a babáért. Egyébként traumaként fogod megélni, a negatív események OKA lesz a baba, és ez érződni fog a kapcsolatotokon is.

Hogy konkrétumokra is válaszoljak:

A magzatvíz forró, nagy mennyiségű folyadék (bár szivárgás is előfordulhat). Van, aki ijesztőnek éli meg az elfolyását, hiszen hónapokig óvjuk a pocakunkban a babát, optimális esetben nincs semmi folyadék, és aztán egyszercsak bumm.

A szülés utáni vérzés igen, elhúzódó lehet (nekem most 2. szülés után 7 hétig tartott.) Hullámzó mennyiségben.

Tampont használni nem szabad, és nem is ér semmit.

A várandósság és a szülés testileg és érzelmileg is egy nagyon érzékeny időszak, sok, mély nyomot hagyó élmény történik ilyenkor. Engem például mélyen megérintett lelkileg első várandósság alatt az, amikor 30. hét után a mellemből megindult az előtej. Sírtam, hogy mit tesz a testem, és nem voltam felkészülve rá lelkileg.

Sokat tud segíteni már babavállalás előtt is a felkészülés, Budapesten fantasztikus a Perinatus Alapítvány munkája, előtte, alatta, utána is.

De sokat segíthet egy dúla támogatása is, sokszor már hónapokkal várandósság előtt is! Fontold meg, mert megéri!

24 vagyok és egyáltalán nem tudom elképzelni az egész szülés-gyereknevelés dolgot. Ami azért fura, mert kb. 2 éve még minden vágyam volt, hogy eljussak arra a szintre, mikor már minden körülmény adott egy babához és legkésőbb 25 évesen szülni akartam. Most pedig úgy gondolom, hogy 30 éves korom előtt semmiképp. Egyáltalán nem érzem magam érettnek már hozzá és nem is akarom. Valahol a szívem mélyén úgy érzem egyszer majd szeretnék, de konkrétan nem tudom most elképzelni a pillanatot, amikor azt mondom, hogy igen, most már jöhet.

Egy részről szeretem ami most van, hogy dolgozom, bulizok, utazgatok és nem kell felelősnek lennem senkiért. Másrészt közre játszanak a testi dolgok is, sajnos undorodom az egész terhesség-szülés-szoptatás gondolatától, noha 2-3 éve még nagyon szép dolognak tartottam.

Nálam lehet, hogy az is közrejátszik, hogy nagy korkülönbség van a tesóm és köztem és rengeteget kellett rá vigyáznom, míg kicsi volt és most jó, hogy már ez sincs és nem kell függnöm senkitől.

Bocsánat, ha kicsit hosszú lett a válasz, de most nekem is jól esett kiírnom magamból, mert senkinek nem beszélek arról, hogy mennyire viszolygok ettől az egésztől.

5-s: elvileg szereted majd azt a gyereket, ezért mielőtt ilyen döntéseket hozol, az ő oldaláról, az ő szemszögéből is tanulmányozd a kérdéseket! A szoptatás nem csak étkezés, a szülés nem csak egy elhanyagolható apróság. Olvass, tanulj, és tájékozottan dönts!

(2 császár után pedig biztosan állíthatom, hogy az én esetemben a császár többet rombolt, mint amennyit megmentett a testem eredi állapotából).

Nekem már sajnos távoli múlt a 25 éves kor, de amikor annyi voltam, egyáltalán nem foglalkoztatott a gyerektéma. Közel a harminchoz végül terhes lettem, és mikor elkezdtem olvasgatni a szülés-gyereknevelés kérdéskörben, a frász tört ki a sok rémes sztoritól, és ahogy te is írod, még a tök normális dolgok is borzalommal töltöttek el.

Aztán kiderült, hogy ez is olyan, mint sok más dolog az életben, amire nem lehet felkészülni, és rosszabb, ha beleássa magát az ember a témába, és elképzelni, milyen lesz majd ha… Mikor a valóságban megtörténtek a dolgok, egyáltalán nem okoztak problémát, csinálni kellett, nem volt időm és energiám pánikba esni. Pl. számomra a szoptatás nem volt ugyan „undorító”, de nem tudtam elképzelni egyáltalán, hogy nekem menni fog. Amikor viszont ott volt az újszülött gyerekem, aki piócaként cuppant rám, már nem volt kérdés, kétely bennem ezzel kapcsolatban.

De mondhatom azt is példának, hogy én is „tamponos” vagyok, ám a szülés után simán viseltem az óriási betétet a kórházban, és mikor már éppen kezdett elegem lenni, hogy mennyire vérzek, és kicsit irigyelni is kezdtem a szobatársamat, aki szinte egyáltalán nem vérzett, kiderült, hogy neki valami komplikációja lett, és egészségügyi küretre visszavitték – ilyenkor persze az ember rádöbben, hogy mi az igazán fontos, és mi nem (kit érdekel pár nap kényelmetlen betétezés?).

Szóval nem kell ennyire belemenni a részletekbe, próbálj meg ne agyalni ezeken. Rá fogsz jönni te is arra, mennyire igaz az „öregek” közhelynek tűnő bölcsessége, miszerint az egészség a legfontosabb, minden más lényegtelen (én sem gondoltam, hogy valaha ezt ki fogom mondani a számon :)).

Én pár hónap múlva leszek 25 éves, de ami engem illet, egyre többet forognak a gondolataim a gyerekvállalás körül. Egy-két éve még viszolyogtam a gondolattól, a terhességtől és a szüléstől egyaránt, nem is nagyon értettem, hogyan képesek ezt nők milliói elviselni, kibírni... minden tiszteletem az övék volt, de úgy éreztem, én ezt sosem tudnám végigcsinálni.

Aztán ez szép lassan elkezdett bennem megváltozni. Úgy 1 évvel ezelőtt kezdődött az egész... nem igazán tudom jól leírni, de egyszer csak megmozdult bennem valami. Először csak annyit vettem észre, hogy önkéntelenül is mosolygok a kisbabákra és a babakocsit tologató anyukákra. Eleinte csak cukinak meg aranyosnak gondoltam őket, folyton ilyesmik ugrottak be, ha babát láttam, hogy "Ó, milyen édes, ahogy gügyög!", "Istenem, de kis helyes a szép, szőke fürtjeivel meg azokkal a hatalmas, kék kis szemekkel!", és ezekhez hasonló gondolataim voltak. Aztán egy idő után már szinte mindig elkapott egy ilyen furcsa érzés, és hirtelen azt vettem észre, hogy már nem is csak mosolyogva, de szó szerint vágyakozva nézem ezeket az anyukákat. Hogy milyen jó nekik, hogy édesanyák lehetnek, és milyen jó lenne ezt megtapasztalni... :)

Pillanatnyilag úgy érzem, hogy nagyon is szeretnék kisbabát (sőt, nem is egyet :D), és bár még mindig megijeszt a szülés gondolata, de most már inkább úgy vagyok vele, hogy ha más kibírta, nekem is menni fog, és talán nem is olyan szörnyű ez az egész ahhoz képest, hogy utána ott lehet velem a gyermekem. Érte talán mégis megéri végigcsinálni. :)

24/L

U.I.: Persze, egyelőre ezek még csak érzések, egyelőre szeretném leállamvizsgázni a nyáron, és munkahelyet találni. :D De már ezt is annak érdekében teszem, hogy ezek a vágyak, amik most bennem kavarognak, minél előbb beteljesülhessenek. Mielőbb saját egzisztenciát szeretnék. Azért kell dolgoznom, mert meg szeretném teremteni az anyagi feltételeit is annak, hogy érkezhessen az a baba, amint lehet. :)