Nagy baj ha meg mindig nem jött meg az a bizonyos "egy csoda volt a szívem alatt es most megszületett halleluja"?

Semmi ilyesmi nem volt.

Terhességeim alatt inkább majd megdöglöttem, szóval a csoda bizony kimaradt.

A kötődés is lassan alakult ki.

Nekem még nem született meg a gyerekem, tehát lehet, hogy majd az én lelkem-szívem-szemem becsillan :D, de szerintem nem. Én sem vagyok ilyen alkat.

17 hkm

Kérdező, nyugodj meg, szerintem az a normális, amit te érzel. A kötődés egyre inkább nőni fog, ahogy a gyermeked is nő. Attól mert anya lettél, nem szűntél meg te magad is lenni. Jól érzed, ő egy különálló kis ember.

(Van gyermekem).

Rengetegen vannak így, nyugi. S vannak, akik depressziósak szülés után és sokkal rosszabb a helyzetük...

Azt pedig megértem, ha nem eseted egy nyálas idézet, nem mindenki olyan fajta, no.

Ettől még lehetsz remek anya ;) Szerintem is külön személyiség a gyermek (hisz tényleg az) s persze, hogy bele kell jönni a megváltozott helyzetbe. Hogy most jön-e egy felemelő érzés már babaváráskor vagy szülés után azonnal, vagy nem... Nyilván változó, de ezzel nincs baj. Az se gond, ha nem CSAK a gyermeked körül forog MINDEN gondolatod. Nyilván sok idődet elveszi, foglalkozol vele, ahogy kell, de attól még Te is létezel továbbra is s ez neki is jó...

Nincs még gyermekem, ami sokat levonhat a véleményemből, de ezt döntse el mindenki, hogy így van-e.

Én most várom a második babámat, őérte ráadásul eléggé meg kellett dolgoznunk, mert nem akart magától jönni, úgyhogy sok várakozás, orvosi segítség is kellett hozzá. De ez a csöpögés, baba-mama giccs ugyanúgy taszít, ahogy téged.

A nagyfiam 8 éves, imádom, oda meg vissza vagyok érte, órákig tudnám puszilgatni (ha hagyná, de nem hagyja már), de sem most, sem kisebb korában nem jutott volna eszembe úgy ömlengeni, ahogy némelyik ismerősöm teszi. Sose mondogattam olyanokat, hogy ő az "életem értelme" (mert ő az életem nagyon fontos RÉSZE, de nem az értelme, hiszen az életemnek már jóval korábban is volt értelme), vagy hogy ő az én "egyetlen boldogságom" (mert ez is kamu, függetlenül attól, hogy ő is nagyon sok boldogságot okoz, de sok minden más is), meg egyéb ilyen válogatott hülyeségeket, mint amit némelyik ismerősöm szeret hangoztatni.

Egyébként meg én is már babaként simán odaadtam anyukámnak, ha nekem el kellett valamit intéznem, hiszen tudtam, hogy jó kezekben van. Az eredmény: egy kiegyensúlyozott, érzelmileg stabil kisfiú, aki mellesleg nagyon szereti a nagyszüleit is.

Nincs ilyen katartikus érzés, hogy robban a szeretetbomba stb. Tudod miért nincs? Mert mire megszületik, már érzel iránta szeretetet, nem akkor tör rád hirtelen. Pont az ilyen csöpögős idézetek miatt várják a friss anyák a katarzist, ami rendszerint elmarad, aztán azt hiszik, velük van a baj, pedig nem, csak erősen el vannak ezek túlozva. És igen, össze kell szokni, meg kell ismerni. Ahogy telik az idő egyre jobban szereted.

Én szerettem a lányomat már a születése előtt is, nagyon vártam, hogy lássam végre, de nem volt tűzijáték, hiszen nem attól szerettem meg, hogy kijött, előtte is szerettem. Most 4 hónapos, leírhatatlan, hogy mennyire imádom. És minden nappal jobban, ahogy telik az idő :)