Anyukák, mi van velem? Miért nem tudom szeretni?

a megértés és empátia szokta elhagyni az embert

van, amikor én is majd felrobbanok, dühös vagyok, ha azt csinálja amit nem szabad

de nyugodt pillanataimban belegondolok és tudom hogy engem utánoz, csak a maga módján

(felmosóval takarította a tiszta ágyat...igazából nem is lett volna okom kiakadni, mert semmi rosszat nem akart.de mégis :( )

* a segítség lemaradt:

szóval én ilyenkor gyorsan csendre intem magam, hogy inkább ne szóljak és ne tegyek semmit, minthogy kiabáljak és megbántsam őt. és önfegyelmem, önkontrollom még van és működik.

Most van abban a korban, amikor lassan elkezd leszakadni rólad. Már vannak barátai, saját kis társasága, véleményt alkot, akarata van és döntéseket hoz a maga módján, nem fogadja el vakon és feltétel nélkül azt, amit mondasz neki vagy amit te gondolsz a dolgokról. Az öcsi pedig még a te picikéd, aki bújik hozzád és teljesen rád van utalva...

Segítene egy kicsit a dolgon, ha apa többet lehetne otthon és eljárkálnának a "férfiak" focizni, korcsolyázni, ide-oda, akkor legalább aggódhatnál érte, és persze látnád a hasonlóságot a férjeddel. Valahol természetes, amit érzel, inkább az a baj, hogy túlparázod ezt. Próbáld meg nagyfiúként, egy kicsit partnerként kezelni, ne tekintsd a babádnak, aki "elárult" azzal, hogy megnőtt.:-) A bűntudatot, szégyent felejtsd el, hiába kiabálsz, a gyerek megérzi, hogy belül gyenge vagy, ezért is beszél vissza.

Ha nagyon problémásnak érzed a helyzetet, nyugodtan menj el nevelési tanácsadóba, és mondd el, mi a gond. Biztos, hogy tudnak tanácsokat adni.

Tökéletesen értem, amit írtál, mert magam is átéltem, bár egy kicsit később, és nem volt ennyire vészes. Ez az a jelenség, amikor rácsodálkozol, hogy a pici babád nem egy szeretgetnivaló plüssfigura, hanem önálló emberi lény, saját egyéniséggel, akihez többé-kevésbé alkalmazkodni kell, egy kvázi "idegen", akit kerülgetsz a lakásban. Az odaadásodat, szeretetedet leköti a kicsi, a nagyhoz másképp kéne állnod, és nehéz ezt az ugrást megtenni, pláne, hogy egyedül vagy velük.

Nekem sokat segített, hogy a férjem vitte játszótérre, focizni, sportolni, láttam őket együtt legózni (:-)), meghatott, mennyire hasonlítanak, és megláttam a gyerekben azt, hogy milyen lesz majd felnőttként. Felfedeztem a vonásainkat, gesztusainkat benne, ez is jó és izgalmas volt.:-) Ahogy nőtt a kisebb, és ő is egyre inkább egyéniség lett, teljesen elmúlt ez az idegenkedés, megtanultam velük úgy kommunikálni, mint nagyfiúkkal, érdekeltek a kis dolgaik.

Szerintem nálad is el fog ez múlni. Túlságosan lelkiismeretes vagy, pedig muszáj bíznod magadban ahhoz, hogy a gyerek is bízzon benned, biztonságban érezze magát. Vedd úgy, hogy ez neked is egy tanulási időszak, egyikünk sem úgy bújik ki az anyaméhből, hogy tökéletes, mindentudó szülők vagyunk. A kicsinél már nem lesz ilyen problémád, mire odakerül, már megtanulod kezelni ezt a korszakot.:-)