Ki mit érzett, mikor először kezében tartotta a kisbabáját?

Akkor jövök én a kiábrándító realitással. Vákuummal szedték/préselték ki, én már a kitolásnál másodpercekre bealudtam a fáradtságtól.

Amikor végre kijött, valahogy éreztem, hogy gebasz lesz még. A mellkasomra rakták, én pedig ellenkeztem, hogy vigyék el, vizsgálják meg, most nincs rá kapacitásom.

Aztán kiderült, hogy a méhlepény fennragadt, újabb brutális fél óra, majd altatásos műtét a végén. Órákkal később kaptam meg, akkor már örültem neki, de hádenagy katarzis nem volt. Az idővel alakult ki, ahogy összeszoktunk.

Tény, hogy nekem az is segített, hogy a szüleimet (akiket nagyon jó szülőnek tartok) kérdeztem, milyen volt hazavinni engem. Mondták, hogy tanácsatalanul álltak a rózsaszín üvöltő csomag mellett, hogy "bakker, ezt már nem vihetjük vissza, örökre velünk marad...". Aztán idővel nagyon szorosra érett a kapcsolat.

Így voltam én is a lányommal. Már egy éves is elmúlt és tényleg apránként, napról napra lett szorosabb a kötelék.

A kezdeti rózsaszín cukormáz nekem kimaradt.

Mindkét alkalommal semmit.

A nagylányomnál vártam azt a katartikus élményt, amit fentebb említettek, meg is alapozta a szülés utáni depressziómat, hogy nem jött.

A másodiknál tudtam, hogy meglesz a kötődés, csak ki kell várni.