Mennyire fontos nektek mások véleménye, mennyire kell szerintetek figyelembe venni a beszólásokat?

Akit érdekel a téma, ezt a szakirodalmat olvassa el :)

[link]

Vannak azok az emberek, pl. anyukám, anyósom, sógornőm, akikkel nagyon jó a kapcsolatom, tapasztaltabbak nálam, és valóban segíteni akarnak. Az ő tanácsukat kikérem és meghallgatom, aztán majd a férjemmel döntünk - ezt én nem tekintem beleszólásnak

Vannak a barátnők, anyukák a játsziról, stb. akik ugye szeretnek beleszólni a dolgokba, de sokszor jót mondanak. Itt az alapján szoktam dönteni, hogy konstruktív-e a szándéka és nem csak versenyezni, megbántani, elbizonytalanítani, kioktatni stb. akar-e. Ha tényleg jószándékú, megköszönöm a tanácsát és majd döntök.

Aztán vannak a tipikus beleszólós, leszólós, okoskodós emberek, nekik kerek perec megmondom, hogy nem érdekel a véleményük, az én dolgom.

Mióta ezt a rendszert követem, tojok rá, ki mit gondol, akinek akarom kikérem és megfogadom a tanácsát, a többiekét pedig nem :)

12. Elég jó a cikk. Egyetlen megjegyzés: amikor nagyon megborult az életem és ezotériával foglalkoztam azt hallottam valakitől, hogy ha valaki beszól, ha résztvevője vagy a dolognak, akkor az rólad is szól. Beszólásnál a Te pici bizonytalanságod, még megoldatlanságod. Ha teljesen megoldottad az adott dolgot akkor egyre kevesebb visszajelzést kapsz, hogy itt valami nincs rendben veled és ha megoldod akkor egyszercsak eltűnnek a beszólások.

Mindig elgondolkodom ha van ilyen és általában rájövök, hogy valóban a témával kapcsolatban még nincs minden rendben nálam. Pl. mikor féltem a szegénységtől sokkal több koldus jött oda hozzám.

Kérdező: Igen, valószínű, hogy csak megerősítést várnak, de vajon kaphatnak-e szintén idegen emberektől? Mekkora háttér lehet nekik az itteni válasz akkor is ha neki adnak igazat?

Egyébként mindig eszembe jut, hogy mostanában, amikor sokkal jobban az életre nevelik a gyerekeket miért nem foglalkoznak az iskolákban önbizalom fejlesztéssel vagy miért nem tanítanak erőszakmentes kommunikációt.

Engem egyáltalán nem érdekel, hogy vadidegenek, ismerősök, távoli rokonok mit mondanak/gondolnak rólam, engem csak a közeli családtagjaim (és ez a kategória is inkább csak a férjemre korlátozódik) véleménye érdekel.

Régen rettenetesen mimóza voltam, ha beszóltak valamiért, képes voltam elsírni magam, napokig rágódtam a dolgon, és a végén mindig oda jutottam, hogy biztosan igaza van a másiknak.

Ma már ez nincs így, sokat "edzettem' magam lelkileg, mentálisan, hogy el tudjam engedni a fülem mellett ezeket a sokszor indokolatlan megnyilvánulásokat és kritikákat.

Én tuti ilyen kéretlenül beleszólós típus lennék, ha nem várnám el, hogy az én véleményemet is tiszteletben tartsák. Aki nem teszi, annál meg néha mullatat is, hogy ő bosszankodik egy olyan dolgon, amihez nem sok köze van. Csak azért szoktam általában magamban tartani a véleményem, mert sokszor tudom, hogy csak az ember fejében szól úgy az az adott mondat, lehet, hogy az illető teljesen máshogy értette.

Van egy barátnőm, az egyik korábbi barátjának az exbarátnője ráírt facebookon valamit, és "sok szerencsét" kívánt a kapcsolatukhoz. Az előzményekből, amiket írt, nekem teljesen egyértelműen szakrasztikusan jött le ez a mondat. A barátnőm - a kis naív, de jó neki:D - meg szimplán visszaírt, hogy köszönöm, kedves vagy:D. És utána mondta nekem, hogy ez a csaj milyen kedves, én meg persze nem szóltam semmit. Sok ilyen helyzetben maradt meg nyugodtan a lelki világa, és hogy őszinte legyek, inspiráló ez a hozzáállás, hogy először a jót feltételezi az emberekről.

A családom, és a barátaim véleménye az, ami nekem fontos, de persze ezeket is átgondolom, mielőtt elfogadom. Idegeneknél meg inkább nem szólok semmit, mert mi van, ha nem is úgy értette?:)