Miért akar olyan sok nő gyereket?

Én igazából mindig is utáltam a gyerekeket.Most se szeretem annyira egyébként.Aztán exemmel szerettem volna,ő nagyon jó apa lesz,ha gyereke lesz,ez biztos.Nem sikerült,megromlott a kapcsolat,külön mentünk.Mostani párommal véletlen jött össze,megtartottuk. 24 éves vagyok,a lányom 2,5 éves. Nem bánom,imádom,őrületbe is kerget sokszor,de unalmas lenne az életem,üres lenne,ha ő nem lenne. Ennyi örömöt semmi más nem tud adni.Nincs az a pénz,az a jó párkapcsolat,ami pótolhatná szerintem.

De mint írtam,továbbra se szeretem a gyerekeket annyira.Anyám mindig izél,menjek játszótérre barátnőket szerezni,hát mondom köszi,én nem mások gyerekét is akarom hallgatni még az enyém mellé,hanem olyan barátnő kell,akivel kettesben is tudok menni,és lássuk be,nagyon sok nőnek nincs segítsége,vagy nem akarja otthagyni a gyereket havi 1x sem a párjára egy szombat du 14-16 óráig sem.

19 évesen még én sem akartam. Terveztem, hogy majd egyszer, valamikor 30 után, és nem értettem, hogy lehet ennyire rákattanni a gyerek-témára. Aztán 26 évesen nálam is bekattant valami, szóval valami biológiai vagy ösztön-magyarázata kell, hogy legyen.

A húgom nem akart sosem gyereket, igaz, azt mondja, hogy neki túl nagy felelősség lenne. Nála lehet, hogy ez már nem fog változni.

Ez egy érdekes kérdés.Bár igazat megvallva a te korodban és még utána is eléggé kirázott a hideg, ha csak szóba került a téma. Mindig is 30 után akartam gyereket, és csak egyet.

Hogy miért akartam. Egyrészt ez az élet rendje (bár ezzel is vitáznék), aztán egy darabka belőlem, egy apából. Aztán mert kell hogy megváltozzon az életünk...

Lehet ez elég sok hülye érv, de örülök, h van a fiam. Igazán fantaszkius kölyök, nem feltétlenül megterhelő, sem anyagilag, sem érzelmileg, türelmileg. Nagyon sok időt töltünk együtt, nem megyünk egymás idegeire. Egyszóval jó!

De nem vállalnék többet!

Egy sztori kezdésnek:

Mikor az első gyerekem született, komplikációk léptek fel a szülésnél, a babának légzési nehézségei voltak, úgy volt, hogy elviszik a koraszülöttre. Nagyon aggódtam, kétségbeestem, de rendeződött az állapota, így másnap mellém került a baba, nem vitték át. Mondtam az orvosomnak nagy boldogan: most már nem kell aggódnom, minden rendben lesz ezután. Az orvos azt mondta, dehogynem, most kezdi csak az aggódást igazán az elkövetkezendő 18 éven át!

Miért is akarjuk ezt? 19 évesen még én sem akartam. Én szeretem a gyerekeket, azért is lettem óvónő. Azt is tudtam, hogy majd egyszer nekem is lesz, de csak majd, majd, majd. Szerintem ez a majd mindenkinél akkor jön el kortól függetlenül, amikor talál egy társra, aki úgymond az igazi lesz, akivel le szeretné élni az életét, együtt tölteni a mindennapokat, jóban-rosszban, és ha ez a társ megvan, akkor a kapcsolatban egyszer csak eljön az az idő, amikor újat, többet szeretnének egymásnak adni, és ez nem más, mint egy közös gyermek, szülővé válás, családdá válás, ez a szerelem megkoronázása, a kapcsolat következő szintje.

Én 19 évesen is tudtam, hogy szeretnék majd saját gyerekeket, de ez az érzés 28 éves koromra vált valóra, amikor a férjemmel mindketten már gyerekeket szerettünk volna, akkor tekintettem úgy rá, hogy ez az ember lehet gyermekeim apja. Amikor még csak együtt jártunk, akkor persze, hogy nem azt néztem, hogy kéne szülnöm egy gyereket, együtt jártunk, buliztunk, utazgattunk, kirándultunk sokat, éltük az életünket, együtt éltünk, összeházasodtunk, és csak ezután vetődött fel a gyerek gondolata. Én el sem tudom képzelni most már magunkat gyerek nélkül, úgy értem, furcsák azok a házasságok, ahol tudatosan tervezve nincs gyerek, pl. van egy ügyvédnő ismerősöm, 40 éves, 15 éve van együtt a pasijával, nem akarnak gyereket, mert ők így érzik jól magukat. Nekem meg ez a furcsa, érted, hogy valakinek mindene megvan, minden lehetősége adott, és 15 évnyi együttélés után sem akarnak gyereket...

19 évesen oké, hogy így érzel, de majd tényleg kíváncsi lennék rád 10 év múlva...

Mert ez az élet rendje. Felnövünk, benő a fejünk lágya, nem hiányoznak már a bulizások, megtaláljuk a férfit akivel családot akarunk alapítani. Minden élőlény alapvetően beprogramozott célja a szaporodás.

Azért az embereknél van néha kivétel, azok nem örökítik "magukat" tovább, ők meghalnak utód (gyerek) nélkül.

Egy érdekesség. Régebbi kultúrákban azt tartották, hogy amíg van aki emlékezik az emberre addig nem hal meg igazán. Na, aki családot alapít azokra mindig valaki emlkezni fog, ha más nem a családfáról. Aki nem vállal, az sajnos valóban meghal a halála napján, és "semmi" nem marad utána. Persze nem ezért szoktak az emberek gyereket vállalni, csak érdekességként.