Elítélendő, hogy panaszkodok gyerek mellett? Az alábbi miatt kérdezem

Én is panaszkodós vagyok, de én tudom is magamról, igyekszem változtatni de nem mindig megy.

Az embernek ilyenkor a mesélni valója 80 % a rossz dolgok a maradék 20 % -ot nem érdekli mást, mert annyira hétköznapi dolog.

Engem érdekelne hogy miről lehet beszélgetni másról.

Szia Kérdező,

én írtam ezt az idézett választ egy kérdésre.

Képzeld, én elvált édesanya vagyok már, több kommentben is leírtam, hogy tényleg 0 segítséggel.

A gyermekem édesapja külföldön él, tehát a mindennapokban nem vesz részt, havonta egyszer jön pár napra a kicsit látogatni. (szerencsére EU)

A szüleim már nem élnek, a testvérem is egy másik EU tagállamban, velük évente pár alkalommal tudunk találkozni.

Vannak barátaim, de ők is keményen dolgozó emberek, a többségnek nincs gyermeke vagy van, akinek egészen picike.

A mindennapokban valóban egyedülálló szülőként kell helytállnom. Pontosan tudom, hogy nem könnyű. De rajtam és rajtad kívül még sok tízezren vannak ugyanebben a helyzetben, így nem is lehetetlen, hidd el.

Tudod arra jöttem rá, hogy a panaszkodás sajnos semmiben nem segít- segítséget úgysem hoz, magamat pedig még inkább letöröm ezzel.

Biztosan mindenki más módon küzd meg a feladatokkal, stresszel, nehéz élethelyezetekkel- az én megküzdési stratégiám az, hogy a feladatokra koncentrálok és amíg azok nincsenek készen, addig megyek, csinálom, nem sajnáltatom magam.

Persze belül időnként én is leengedek, mint egy lufi, de ez inkább csak a feszültség kiszelepelése- havonta-kéthavonta esténként szoktam magamban egy kicsit elkeseredni. De pl. arra is rájöttem, hogy nekem nagyon jó "gyógyír" a szabad levegő (akár a Városligeti kreszparkba kimenni) és a sport (akár konditeremben egy kis kardio- vagy csak erősen gyalogolni a futópadon stb.)

Nem régiben gondolkodtam el azon, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy ismerősöm, barátom, aki sorstárs (tehát gyermeket egyedül nevelő szülő) a környezetemben, hasonló élethelyzetben, hasonló problémákkal. Vele talán tudnék néha beszélgetni (de nem panaszkodni!) a bennünket foglalkoztató dolgokról.

A helyzetünkben talán még az a különbség (ami miatt én sokkal "keményebben", határozottabban látom a helyzetemet), hogy én már túl vagyok egy váláson, a saját szabad és végleges döntésem volt, már nincsenek a volt férjem és köztem játszmák, nem akarunk békülni (egyébknét normális, tiszteletteljes a kapcsolatunk, de a gyerekre korlátozódik- és már egyáltalán nem érintene meg semmilyen módon, ha pl. elmesélné, hogy van barátnője, felesége, élettársa- sok boldogságot kívánnék őszintén és ennyi)

Azt gondolom, hogy te még érzelmileg nem "tisztáztad ki" a kapcsolatotokat- így persze, hogy labilis a helyzeted. Szerintem ezt lenne célszerű megtenni ahhoz, hogy újult erővel tudj nőként, anyaként is helyt állni.

Még egy szösszenet: a panaszkodást egyébként abban a konkrét kérdésben a sokgyermekes, elhanyagolt, egyébként nem dolgozó (nem is akaró), állandóan időhiánnyal küzködő anyákra írtam- így kiragadva a mondatomat szövegből természetesen nem tökrözi a véleményemet általában az anyákról- nem lett volna nagy baj, ha inkább a kérdést linkeld :)