Hiába fogom fel ésszel, hogy nem a gyerekem hibája, mégis haragszom rá. Mit tehetnék ez ellen?

Azért ebbe a kategóriába írom, mert itt több válaszra számítok.

Hat éves, nagycsoportos.

Elváltunk az anyjával, ő neveli, nálam kéthetente hétvégén és szünetekben van.

Mindkét oldalon van új kapcsolat, de agyerek jól kijön szerencsére a feleségemmel, és az anyja pasijával is.

Nálunk jön a baba, próbáljuk erre felkészíteni a lányomat, de nem túl sok sikerrel.

Rengeteg gond van vele, de ezek nagy része már a feleségem terhessége előtt is adott volt, csak most még hozzáadódik egy jó adag testvérféltékenység is.

Kezdődött azzal, hogy nemrég hiperaktivitás és figyelemzavar gyanújával nevelési tanácsadóba küldték. Most pedig az óvónő azzal hívott fel engem és az exemet, hogy a gyerek nagyon agresszív, minősíthetetlenül viselkedik, ráadásul megfenyegette az egyik csoporttársát, hogy megöli.(!)

Nem tudtuk kiszedni a gyerekből, hogy mégis mi volt az oka annak, hogy ilyet mondott. De nagyon ijesztő, hogy ilyen indulatok vannak benne. Azt hajtogatta, hogy ő nem akar kistestvért, mert fél hogy akkor már őt nem fogom szeretni. Persze a testvérféltékenység az oké hogy természetes, de ha ilyen agresszív tünetekkel párosul, ott már nagyon nagy gond van.

És az a legnagyobb gond, hogy bár eddig is sokszor voltam dühös, de ez a düh soha nem a gyereknek szólt, hanem a helyzetnek, az elrontott nevelésének, amiben mindketten hibásak vagyunk az anyjával, stb.

De most konkrétan már a lányomra is dühös vagyok, elegem van az állandó problémákból, és hiába tudom, hogy nem ő tehet erről, mégis nagyon haragszom rá.

Természetesen hordjuk terápiára, pszichológushoz, sportolni (ezt már régóta), és mindenhová, ahol esetleg segíteni tudnak. De a haragom nem csillapodik, már rosszul vagyok a félelemtől, hogy mi lesz pár hét múlva, ha megszületik a baba.

Volt valaki hasonló helyzetben? Hogyan viszonyuljak normálisan a gyerekhez? Mert a jelenlétében szörnyen feszült leszek, és ő ezt megérzi.