Anyukak, terhes nok! Most komolyan, erre mit reagalhattam volna?

Azt hiszem, te csak egy csöpp mozzanatot kaptál el a család életéből.

Tény és való, hogy nem helyes így viselkedni, káromkodni, nyilvánosan és otthon sem. Viszont nem tudjuk, mi volt a kiváltó ok, ami miatt idáig fajultak a dolgok.

Talán apuka volt annyira teszetosza, hogy a nagyobb gyerekkel nem tudott megvenni egy karton tejet, anyukának utána kellett mennie, őszintén szólva, én is a plafonon lennék, ha ezt valaki nem tudná elintézni és egy vásárlás erejéig is fogni kell a kezét.

Soha nem voltam a kiakadós, jelenetet rendező, idegbeteg fajta. Viszont velem is történt már, hogy annyira összejöttek a dolgok, sírva tudtam volna üvöltözni.

Pont elutazott a férjem, hajnali négykor én is keltem vele, én visszafeküdtem, 5 perc múlva megszólalt a légzésfigyelő. Én itthon, egyedül a két gyerekkel, szerencsére vakriasztás volt, de az idegtől már nem tudtam visszaaludni. Úgy volt, hogy átjön a szomszéd és vigyáz a kicsire, de elfelejtett szólni, mindez már akkor derült ki, amikor indulni kellett az oviba. Összekaptam a babát is, irány az autó, mínusz fokok, a kocsi ajtaja befagyva. Nagy nehezen kinyitottam, becsatolom a gyerekeket, indítanék, semmi, meghalt az aksi. Sírni kezdett a nagy, mi a baja az autónak. Addigra már én is ideges lettem. Akkor menjünk a férjem kocsijával, amit még sosem vezettem. Amikor kinyitottam az ajtót, megszólalt a riasztó, és nem tudtam kikapcsolni. Ott, a lakásunk előtt, késésben az oviból, üvölt a riasztó, nem tudom leállítani, már menni kellene, minden szomszéd már rég elment, segítség semmi.

Aki ezek után még jött volna valami marhasággal nekem, beszól vagy nem tudom, biztos ott helyben a földbe taposom, mindezt annak ellenére, hogy konfliktus kerülő típus vagyok.

Ez a fajta viselkedés nem helyes, én sem helyeslem, de nem szabad ítélkezni, amíg nem ismerjük meg a teljes hátteret.

Alapvetően azt hiszem, hogy ilyen megnyilvánulást azért nem lehet a hormonokra fogni. Jól írta az egyik válaszadó, Szabó Annamária Takácsné Annamáriaként és Takács anyukaként is bugris lesz, ha az volt.

Engem azért elgondolkodtat a férj viselkedése. Most ne menjünk bele abba, hogy egy normális férfi miért maradna egy ilyen nő mellett, és vállalna vele két gyereket, mert megeshet ez is. Viszont azt hiszem, az a pasi, akinek ilyen felesége van, előbb-utóbb megszokja, és már nem is pironkodik miatta. Ez az apuka viszont erősen szégyellte a helyzetet, ami jelentheti azt is, hogy nem jellemző a nőre ez a fajta viselkedés.

Fene tudja, milyen napja volt, lehet, hogy hivatalos ügyeket kellett intéznie, és bunkóztak vele, ehhez mondjuk a gyerek is hisztisebb volt, meg ezer más dolog is összeadódhatott.

Aztán bevásárlás közben robbant a csaj. Ha így volt, gondolom ő szégyellte utóbb a legjobban.

Én is szültem már többször. Ekkora nyílt színi kirohanásom nem volt, de tény, hogy néha egészen apró hülyeségeken fel tudtam húzni magam. Csak nálam működött az önkontroll. Szerintem sok kell ahhoz, hogy ennyire eldobjuk az agyunkat, akár terhesek vagyunk, akár nem.

Tény, hogy baromi kellemetlen az ilyen viselkedés, főleg nyilvánosan, de elhamarkodott ítéletet nem hoznék egyetlen dühkitörés miatt. Soha nem tudhatod, mi van a háttérben. Ki tudja, mit mondott neki a férje, akire azt írtátok előttem, hogy egy tündér.

Nem feltételezném rögtön, hogy majd, mint ahogy itt előttem írták, terrorizálni fogja a gyerekét vagy hasonlók.

Ha jól olvastam, azaz nem olvastam, akkor nem reagáltál semmit. Nem is nagyon érdemes ilyesmire reagálni, bár én sem szeretem, ha belém kötnek és nehéz szó nélkül hagyni az ilyesmit.

Nem mentség a terhesség és a hormonok az ilyen viselkedésre, tény, hogy nagyon gáz az ilyesmi, és nem helyes. De tényleg nagyon meg tudják hülyíteni az embert a hormonok, pláne ha még a körülmények is közrejátszanak. Én sosem rendeztem nyilvánosan ilyen jelenetet, de azért volt pár olyan szitu, hogy utólag én is csodálkoztam magamon, hogy hogy tudtam ennyire bepipulni. Amikor minden összejött, tényleg néha magamon kívül voltam, utólag olyan volt, mintha nem is én lettem volna, nehéz az ilyesmit kontrollálni, mintha megszállná valami az embert :)

És igaza van annak, aki azt írta, hogy ha a férje látványosan szégyenkezett, akkor valószínűleg nincs hozzászokva, tehát nem általános az anyuka viselkedése, csak épp elgurult a gyógyszere.

De mint mondtam ettől függetlenül nagyon nem helyes, ami történt, pláne kisgyerek előtt.

Kellenek az ilyen "szülők", legalábbis nekem. Ilyenkor jövök rá arra, hogy én egy ritka jó és türelmes anyuka vagyok, akinek a gyerekei boldogok lehetnek és szeretetben nőhetnek fel.

Én sokszor kritizálom magam és nem bírok megbékélni azzal (a tudattal), hogy mit tudok nyújtani a gyerekeimnek (nem szegénységre és nélkülözésre kell gondolni).

Nem vagyok egy ősanya típus, nem is tartom magam annak. Sőt, talán a föld alá is süllyedhetnék az ilyen "szülők" nélkül. Nem tudok állandóan leülni a gyerekeimmel játszani, hiányzik az "életem", stb .. (csak, hogy értsd miért írtam az előbbieket)

Viszont ilyenkor rájövök, hogy akár az év anya díjat is megkaphatnám, már ha lenne ilyen! :]

Amit pedig leírtál: sajnálatos. Naponta találkozom a m.helyemen (nem gyerekekkel foglalkozom), utcán ilyen "típusú szülőkkel". Sajnos itt is igaz, hogy amit a gyerek lát, és amiben felnő, az hatással lesz az életükre.

Reménykedjünk, hogy ha egyszer családjuk lesz, akkor ők tanulnak a szüleik hibáiból, vagy nem .. és folytatódik az ördögi kőr... :/