Ti hogyan kapcsolódtok ki?

4 éves a kisfiam, még nem jár óvodába, sajnos nem vették fel, de megtudtam oldani, hogy itthonról dolgozzak esténként 4 órában és délután 2 órát, míg és miután ő már alszik, napközben én foglalkozok vele, szeretem és élvezem, játszóházba, tornára járunk, játszunk, mesélünk, stb, de mostanában kicsit befásultam úgy érzem. Igazából már 3 éve ugyanígy megy minden nálunk. Nem panaszkodni akarok, mert örülök, hogy megélünk, kisfiam egészséges, szépen fejlődik és megtudtuk oldani a dolgokat, szeretek a kisfiammal foglalkozni, viszont hiányzik, hogy magamra semmi időm nem marad. Mármint olyan dologra gondolok, amitől néha kikapcsolódnék. A férjem sokat dolgozik, most még pluszban tanul is, de ő eljár hetente párszor a barátaival focizni, ha úgy adódik szórakozni, sajnos másra nem tudom bízni a gyereket, csak rá, édesanyám messze lakik, ahogy anyósom is, ráadásul a sógornőméknél is van három kisgyerek, ő napközben rájuk vigyáz, két ismerős van, akire rátudnám bízni a kisfiam, de mostanában mindkettőnek családi gondjaik vannak, eddig is csak akkor éltünk vele nagy ritkán, ha kettesben mentünk el a férjemmel pl moziba vagy vacsorázni. A férjemnek, ha említem, hogy mennék valahova, általában talál kifogást, mint, aki nem akarja, hogy kimozduljak; múltkor is volt egy alkalom, hogy egyeztettünk, hogy elmegyek néhány régi egyetemi barátnőmmel egyet beszélgetni, a férjem beleegyezett, aznap és akkor szólt haza, hogy túlóráznia kell, mikor már felöltözve vártam, hogy jön, beletörődtem, hogy nem jött össze, átöltöztem, nekiálltam vacsorát főzni, akkor hökkentem meg, amikor alig egy óra múlva hazajött, hogy mégsem volt kedve bent maradni az irodában, mert fáradt. Éreztem, hogy ez inkább csak kifogás volt, nem akarja, hogy elmenjek itthonról nélküle. Alaptalan ez a hozzáállása, mert sosem adtam okot rá, hogy kételkedjen bennem, ő volt az első és egyetlen férfi az életemben. Ha belenézek a tükörbe egy meggyötört arcú nő néz vissza rám, pedig csak 25 éves vagyok. A férjem 37, érett férfi, mostanában viszont azt érzem a kisfiunkkal sem igazán akar foglalkozni, ha hazajön a program a számítógépes játék vagy tévét néz. Az elmúlt pár hónapban éjjel többször felriadtam, hogy alig kapom levegőt, és egyebek, pánikrohamaim voltak. Voltam háziorvosnál, nyugtatót írt fel, párszor vettem be, de nagyon letompított, úgyhogy nem vettem be többet. Próbáltam relaxálni, ez segített, de most már az éjszakai ébredések állandóak, nem bírok aludni, ettől persze másnap nagyon fáradt vagyok, a munkámat meg, amit eddig gond nélkül megcsináltam, nem bírom, mert estére hulla fáradtnak érzem magam. Beszéltem erről a férjemmel, mondta pihenjek vagy aludjak többet. Ezt napközben nem igazán tudom megvalósítani, és hétvégén sem, mert ott a házimunka, a munka mellett, amit meg kell csinálni, kértem a férjem, hogy segítsen egy kicsit, az is segítség, ha beleteszi a mosogatóba a szennyest, és a ruháit nem ledobálja, megígérte, de nehéz változtatnia, azt mondta ne törődjek vele annyira. Anyák, nők, ugye értitek ti is, hogy ez nem így működik...szóval fogalmam sincs mit tegyek, úgy érzem kezd kicsúszni a lábam alól a talaj, egyre fáradtabb és fásultabb vagyok, bejelentkeztem egy pszichológushoz, de hogy miben tud segíteni majd, fogalmam sincs, főleg, ha a férjem nem lesz partner ebben. Esetleg valami tippetek van, hogyan kapcsolódhatnék ki egy kicsit? Most nem tudok majd válaszolni, ha kapok hozzászólást, mert ezt gyorsan bemásoltam Word-ből, előre is köszönök minden tanácsot!