Van itt olyan, aki még a 30as éveiben sem érezte, hogy szeretne babát, de mégis bevállalta, mert volt egy szerető férje, akinek meg akarta adni, amire vágyik? Ha van ilyen, kérem írja meg, hogy a gyerekvállalás után, hogy érez.

Ahogy olvastam a soraidat, nagyon sok mindenben magamra ismertem! Kislány korom óta valahogy ugyanígy tekintettem én is a gyerekere, ahogy te. Soha nem az "aranyos kis öltöztethető, gügyögő kisbabát" láttam bennük, hanem azt a felelősséget éreztem, hogy egy ilyen kis emberről bizony gondoskodni kell. Semmiféle "babázás" iránti vágy nem volt bennem, csak egy dolgot láttam: azt, hogy egy 30-hoz közeli, akkor már 5. éve házas, elég szép karriert befutott, komoly gondolkodású fiatal nő vagyok, akinek még ezer terve van az élettel és szeretné ugyan, hogy majd egyszer legyen gyereke, de "nem most, hanem majd". És a "majd" mindig csak későbbre tolódott. Az az igazság, hogy én is csak a szabadságomat féltettem... Pedig volt (és persze van is :-)) egy csodálatos férjem, aki már évek óta kisgyereket szeretett volna.

Aztán teljesen váratlanul döbbentem rá, hogy kisbabát várok. Az első gondolatoktól teljesen össze voltam zavarodva, fel sem tudta fogni, hogy mi vár rám, annyira váratlanul ért a dolog. Aztán hamar úrrá lettem a fejemben uralkodó káoszon és kezdett eluralkodni rajtam valami ősi érzés, hogy: nem véletlen alakult így a sorsom, anya leszek és ezt a kis csöppséget azért bízták rám, mert ő lesz az a kis Élet, aki a világon a legfontosabb nekem, akinek átadok majd mindent, hogy boldog, kiegyensúlyozott élete lehessen. Már alig vártam, hogy megmutassam neki, milyen csodálatos is ez a világ. Soha ilyet korábban nem éreztem.

Ez a lelkiállapot végigkísért az egész terhességemen, boldog voltam, sugárzottam, a 8. hónap végéig dolgoztam, teljesen ki voltam virulva.

A szülés utáni első pár hónap viszont igazán kemény volt, máshogy nem tudok fogalmazni. Sajnos a kisfiam nagyon sokat sírt, ordított. Néha kiborultam miatta, de az erőt az tartotta bennem, hogy az első pillanattól kezdve éreztem azt az anyai ösztönt, amiről egy-két éve azt sem tudtam, hogy létezik. Aztán nagyobb lett, lassan 2 éves, és a mai napig egy rendkívül okos, helyes, imádnivalóan szeretetreméltó, ugyanakkor nagyon eleven, zsivány és rosszcsont kisfiú, aki életem legnagyobb "szerelme". Bocsánat, ha kicsit furcsán fogalmazok, de hasonló érzést még soha nem éreztem.

A mindennapjaink elég fárasztóak, mert rengeteg dolog rám vár, apa nagyon sokat dolgozik, nem a legjobb a munkahelye. De bármilyen fáradt vagyok, életem legjobb "váratlan" híre volt, hogy ő megszületik.

Azért írtam most ilyen hosszan le neked, mert meglátod: ez az érzés az életben a legcsodálatosabb! És pár éve még el sem tudtam volna képzelni...

Lassan 2 éves kisfiú, lassan 32 éves anyukája :-)

Nem olvastam el a válaszokat.

Én 32 évesen szültem, mert "már illik". Nem éreztem vágyat, sőt...

Azóta eltelt 4 év, van 3 gyerekem és nagyon örülök nekik, nagyon élvezem a dolgot és imádom az egészet! Soha senki se gondolta volna rólam, én legalábbis biztos nem...

És jó, hogy csak ennyi idősen, mert előbb tuti nem lettem volna ilyen türelmes anya...