Van itt olyan, aki még a 30as éveiben sem érezte, hogy szeretne babát, de mégis bevállalta, mert volt egy szerető férje, akinek meg akarta adni, amire vágyik? Ha van ilyen, kérem írja meg, hogy a gyerekvállalás után, hogy érez.

Nagyon is tisztában vagyok a felelősséggel és sokminden mással. Már 16 évesen sem azt láttam egy gyerekben, mint a legtöbb barátnőm, azaz cuki, édes, imádnivaló, hanem azt, hogy ez bizony több mint egy játékszer és nem csak rövid időre szól. Ezzel mind tisztában vagyok, különben nem agyalnék a gyerekvállalás kérdésén. Sajnos a gyerekvállalási hormonok engem nem vakítanak el. :(

Nem, még nincs gyerekem, a kérdést ezért is tettem fel és tényleg olyantól várok választ, aki esetleg járt hasonló cipőben. Nem akarok megsérteni senkit, de szerintem ezt a dilemmát olyan, aki szeretett volna gyereket alapból, nem igazán érezheti át. Mint ahogay én sem azt, hogy milyen mindenáron gyereket akarni... igaz ez a másik véglet.

Köszönöm a válaszokat... nem tudom, lehet, hogy csak bíztatásra van szükségem, de lehet, hogy inkább csodára. A barátnőim többségének már van gyereke, van ahol már a második jön. Az első ilyen gyerekszületés után hetekig stresszeltem, hogy meg kell látogatnom őket, totál ki voltam borulva. Ma már nyugodtabb vagyok, ha gyerek közelébe kell mennem, bár továbbra sem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. Egyik ismerős pont a napokban kért meg minket, hogy babysitteljünk, hát majdnem elbőgtem magam. Nem örömömben, pedig a kislány ismer minket és a párom nagyon jól bánik a gyerekekkel... és már ő sem fiatal. Az idén befog lépni a 4. x-be. Úgyhogy nagyon nem húzhatom... tudom, hogy manapság azt mondják nem késő 37-40 körül gyereket vállalni, de szerintem ezek a terhességek már nem igazán természetes úton jönnek létre. Pláne, ha első gyerekről van szó és én mindenféle procedúrákon semmiképp sem szeretnék keresztül menni.

Persze benne van a pakliban az is, hogy lehet, hogy mondjuk 50 éves koromban eljutok majd oda, hogy én is szeretnék, de az már tényleg késő lesz.

Nem mondanám, hogy nem vagyok érett. Én már gyereknek is érett voltam, talán túlságosan is. Az érettséget én nem abban határoznám meg, hogy akar e valaki gyereket vagy sem. Sajnos sokszor igen éretlen emberek akarnak gyereket és utána szomorúan lehet látni az eredményt. Inkább azt mondanám, hogy nem érzem magam egy anya típusnak. Nem látom magam, ahogy babakocsit tolok, meg játszótérre járok, meg babusgatok, meg mesét olvasok és vezetgetem valaki útját. Én úgy látom, azért más nők ezt úgy látják maguk előtt. Azt, hogy terelgessenek valakit, segítsék valaki első lépéseit, hogy átölelik kis kezek etc... ezek előttem nincsenek. Ilyenekkel szoktak hatni, ha végül bevallom, hogy nem szeretnék gyereket, de engem ezek a felvillantott életképek nem mozgatnak meg. Sőt!

De a párom viszont itt jár és nagyon jó ember. Olyan, aki megérdemelné, hogy végre apa legyen. És ez a legnehezebb... persze nem erőltet semmit, eszébe sincs, de ettől az én lelkiismeretem nem lesz könnyebb.

Amúgy a családom hála égnek az abszolút nem szokványos kategória. Anyu, aki pedig tudom, hogy szeretne unokát soha egy szót sem szól. Egyetlen ismerős van, aki nem bírja megállni, hogy magyarázzon, az anyu barátnője, de szerencsére csak ritkán találkozunk. Ja, mert a történethez hozzátartozik, hogy mi külföldön élünk, ahol nem nagyon lenne sok segítség a közelben. A nagyszülők közül anyu él egyedül, de ő is 1700 km-re és anyagilag sajnos nem állunk úgy, hogy sűrűn tudjuk látogatni egymást. Ez a körülmény egy iszonyatos nagy súly a nem serpenyőben. Totál magunkra lennénk utalva és itt most nem azt értem, hogy nem tudnék pelenkázni vagy etetni... hanem arra, hogy ha néha kettesben szeretnék lenni a férjemmel, azt valszínű nem nagyon lehetne megoldani. A kettesben lenni alatt olyat értek, hogy elmenni szinházba, moziba, vagy csak sétálni egyet. A gyereket nem nagyon tudnák kire bízni.